Henyélni luxus
Sok kollégájához hasonlóan az én ifjú orvos férjemet is a magyar egészségügy kilátástalansága és egy érdekes külföldi tapasztalatszerzési lehetőség hajtotta az Egyesült Államokba. Másfél év házasság után nem volt kérdés, hogy útjaink még néhány hónapra sem válhatnak szét, így otthoni terveimet ideiglenesen félretéve együtt landoltunk a távoli Kaliforniában.
Hiába lapult zsebemben egy jogi diploma, józan ésszel kiszámítható volt, hogy a határozott idejű amerikai tartózkodás alatt arra nem lesz idő és pénz, hogy többéves tanulás árán, egy, a magyartól merőben eltérő jogrendszerben is honosítsam ELTE-s végzettségemet. Sejtettem, hogy más területet kell keresnem, ahol hasznosíthatom magam, vagy dolgozó lányból két-három évre házitündér fokozatra kell kapcsoljak.
Első körben - az ápolónőként dolgozó emigráns orosz és ukrán orvosok mintájára - jogi titkárnőnek jelentkeztem néhány helyi ügyvédi irodába. Az egyiknél választ is kaptam, a főnök állásinterjúra hívott az egyik legelegánsabb felhőkarcolóba. Már a telefonban azzal kecsegtetett, hogy nála előny az európai hátterem. A találkozón lassanként kibontakozott, hogy fő tevékenységként európai pornófilmek és sikamlós website-ok jogi ügyleteit bonyolítja. Nehezen talál munkatársakat, hiszen az amerikai jelentkezők rendre sarkon fordultak, amikor kiderült, hogy a titkárnőnek jegyzetelnie kell, amikor az ügyvéd úr jogi szempontból megtekinti a nagyrészt európai alkotásokat. Azt gondoltam, engem ez nem zavar, és lelkesen elvállaltam volna a munkát. Talán éppen felbuzdulásom volt a baj, mert az ügyvéd úr végül túlképzettnek titulált, de talán inkább attól tartott, hogy esetleg túlzottan bedolgozom magam az ágazat jogviszonyaiba, főleg azzal az előnyömmel, hogy a magyar alkotásokat fordítás nélkül is véleményezni tudnám.
Időközben visszakaptam néhány tucat, komoly cégekhez beadott önéletrajzot, és kissé meglepődtem, amikor nyugdíjas amerikai tanárnő szomszédom elhűlten nézegette a fényképpel és születési adatokkal ellátott papírosokat. Lehet, hogy a magyar fejvadászok által oly nagyra tartott fotós rezümékkel írtam ki magam a cégek történetéből, még mielőtt felfedezhettek volna maguknak? Amerikai ismerőseim szerint itt még a diszkrimináció gyanúját is ki akarják zárni, így a fotó beküldése és az olyan személyes adatok, mint például a gyermekek száma (avagy nálam az utódok hiánya), illetve az életkor megadása elriaszthatja a perektől rettegő munkáltatókat. Persze ettől a szemérmességtől függetlenül az állásinterjún még nagy vehemenciával választhatják ki a jelentkezők közül a hamvas huszonéveseket.
A multikat célzó hadjáratom sikertelenségéhez vélhetően az is hozzájárult, hogy a cégek humánerőforrás-igazgatói életükben nem hallottak az ELTE-ről, ezért természetes, hogy a kis helyi egyetemek diplomásait előrébb sorolják a ki tudja, melyik kontinensen megbúvó Hungary kiválóságainál.
Mivel az utóbbi években jogi tanulmányaim mellett otthon újságíróként is tevékenykedtem, jó ötletnek tűnt szerkesztőgyakornoknak jelentkezni egy helyi televízióhoz. Bár nem éppen a tinidivat a fő érdeklődési területem, éppen egy 12-18 év közöttieket célzó kis ifjúsági tévénél hirdettek munkalehetőséget. Elsőre nem tartottam különösnek, hogy az állásinterjúra egy kávézóban került sor. Elvégre örüljünk annak, ha a leendő főnök kellemesen laza és rugalmas! Sajnos, a tv-állomás - ha valóban létezik - nagyon kicsi lehet, mert kiderült: a főszerkesztő úr és a leendő sztárműsorvezető nem rendelkezik irodával. Fizetni egyelőre nem tudnak, de ígéretük szerint hamarosan telefon és céges e-mail is jár majd nekem. Legyek türelemmel, és pár hónapig csak használjam saját mobilomat és internet-előfizetésemet a kedvükért. Végül pánikszerűen, ám mégis boldogan távoztam, miután elég volt a saját kávémat kifizetnem, az önjelölt főszerkesztőét legalább nem nekem kellett. Másik médiakísérletem - anélkül, hogy sejtettem volna - egy homoerotikus magazin szerkesztőségébe vezetett. Kedves fiúkkal tárgyaltam - nem nagyon lepődtek meg, hogy az első találkozásunk egyben az utolsó volt.
Néhány hónapja viszont sikerült megtalálnom a lehető legabszurdabb munkát. A helyi egyetemen hetente néhány alkalommal alvásmegvonásos kísérletek során önkéntes résztvevőket kell minden áron ébren tartanom. Ez fizetett kísérlet. A kutatók alanyaikat a társadalom különböző szegmenseiből toborozzák, persze leginkább az éjszakázáshoz szokott diákoknak és a tengődő hajléktalanoknak érdemes 300 dollárért egy hét különbséggel két éjszakát kísérleti nyúlként eltölteniük. A tudósokat az foglalkoztatja, hogy a kialvatlan emberek másnap hogyan viselkednek. Ha elaludnának, én a megfigyelő szobából azonnal előrontok és felrázom őket. Az éjszakák érdekesen telnek, hiszen a nagyon álmos emberek a becsípettekhez hasonlóan viselkednek. Persze mindenki másképp bírja a tortúrát. Egy szociológus hallgató nagy Bartók-rajongó volt, a vele való vita egy éjjelen át fenntartott mindkettőnket, de egy matematikuspalántát ruhástul kellett a hideg zuhany alá kormányozni, hogy ne aludjon el állva hajnali négy körül, amikor a holtpontot elérte.
Bár ez a munka természetesen nem számít éppen karrierem csúcspontjának, mégis kifejezetten érdekes, hiszen általa nem unatkozó feleségként, hanem mini társadalombúvárként és nem kívülálló idegenként élhetem meg az oldalbordaként külföldön töltött időt. Emellett persze barátokat, ismerősöket is nehéz lenne máshol keresni egy új országba hirtelen becsöppenve.
