Megszabadulni a ballasztoktól, a kínos élettársaktól-társbérlőktől, s egyedül folytatni az utat "Európában" - akármit is jelentsen ez a puszta földrajzi fogalmon túl. Nem kell háborúzni sem, elég a szavazás, amelyet az EU is előre elismer.

Érthető, ha ez az unión kívül, mint Montenegróban is, így vetődik fel. Sokkal tanulságosabb, hogy a huszonötökön belül sem feltétlenül elégedettek a kisebb népek jelenlegi helyzetükkel. Havi rendszerességű visszaigazolása ennek az Európai Parlament nemzeti kisebbségi munkacsoportja, amelyben előadják panaszaikat. A jelek szerint az EU regionális és etnikai szinten nem ad akkora politikai teret és azonosulási felületet, amely ellensúlyozhatná a tagállami szinten begyűjtött sérelmeket. Az EU Régiók Bizottsága csupán konzultatív testület, s közhely: az uniónak nincs egységes kisebbségpolitikája. Kérdés, mennyit javíthatna a helyzeten a kisebbségek parlamentje (Tabajdi Csaba javaslata), vagy az EU és az Európa Tanács egyfajta összefonódása, divatos szóval szinergiája (Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök felvetése).

"Semmiféle földrajzi vagy gazdasági szempont, célszerű határok, szép hegyek, folyók, tenger vagy gazdasági célszerűség azonban nem indokolhatják azt, hogy valamilyen összefüggő területen lakó embercsoport egy másik politikai etnikummal együtt éljen földrajzi vagy gazdasági szempontok kedvéért" - írta Bibó István, aki pedig elemző volt, nem fantaszta. Montenegró kapcsán magyar szempontból óhatatlanul felvetődik Erdély, különösen a Székelyföld, illetve a Vajdaság kérdése. (De ne feledjük a Felvidéket sem: egyes ottani magyar közéleti személyiségek nemrég lényegében Szlovákiát feljelenteni jöttek az Európai Parlamentbe.) Borítékolható, milyen reakciót vált ki, ha valaki a tényleges autonómia, főleg pedig az önállósodás fogalmát forgatja meg az EU-színtéren e területekkel kapcsolatban. És ebben a legkevésbé az az érdekes, hogy az EU jelenleg intézményi szempontból a legkevésbé sincs felkészülve valamiféle belső osztódásra.

Egy-egy illúziótól érdemes megszabadulniuk mind az EU mindenhatósága híveinek, mind pedig a túl intenzíven kombinálóknak. Az első: az európai integráció - bár javíthat a helyzeten - ugyanúgy nem fogja automatikusan megoldani a romániai magyarok problémáit, ahogy a felvidékiekéit sem oldotta meg. Észak-Írország ügye az Egyesült Királyság EK-csatlakozása után huszonöt évvel, és attól teljesen függetlenül kezdett rendeződni - a folyamatnak ma sincs vége. (Egyébként: London belépése előtt tizenegy hónappal, a "véres vasárnapon" brit katonák lőfegyverrel irtották a békésen tüntető íreket - ezt is érdemes azért feleleveníteni a sokat ragozott "politikai kritériumok" kapcsán.)

A másik körülmény: az EU senkit nem fog elszakadásra bátorítani, s az autonómiához is csak akkor fog (udvariasan) mosolyogni, ha az nem jár nagyobb politikai megrázkódtatással, kockázattal (márpedig miért ne járna?) A játéktér tehát az egyes országokban van. Mármost a Montenegróval egyébként is formális államszövetségben, "Solaniában" élő Szerbia nem volt abban a helyzetben, hogy keresztbe tegyen a kistestvérnek. De Franciaország rajta tudja tartani kezét Korzikán, Spanyolország Baszkföldön. És itt álljunk is le a felsorolással - ez nem az álmodozások kora.