A világzene műfajának ellenzői többnyire a klasszikus zene fellegvárából figyelik a kulturális keveredés szükségszerű velejárójaként e zenei világok véglegesnek tűnő felhígulását, pedig ha jól sejtem, éppen a klasszikus zenében indult meg ez a folyamat, valamikor a XIX. század második felében.

Claude Debussy már 1901-ben kétkedve figyelte a népi - vagy népinek tartott - dallamok szimfonikus feldolgozását: "E dallamok megőriztek ugyan valamit szomorkásan zavart ábrázatukból - írta egyik kritikájában -, de zsarnoki ellenpontok szerény származásuk elfelejtésére kényszerítik őket." S ha Bartóknak - és néhány rendkívüli művésznek - sikerült is a valódi parasztzene számára érvényes formát találni a XX. századi nyugat-európai művészi zenében, ez kivételnek tekinthető. Mert egy estélyibe öltöztetett kórus előadásában megszólaló népi dallam éppoly élettelen - még ha esztétikai értelemben talán jelentősebb is -, mint amikor ugyanez a dallam a budapesti éjszakában elektronikus tánczenévé válik. Gyökérzet nélkül elszárad.

Jelentős egyéniségek persze a körülményektől függetlenül képesek megteremteni a zene életben maradásához szükséges táptalajt: Mercedes Sosa argentin zenéje bármely kontinensen elbűvöli közönségét, Palya Bea előadásában egy cigány sirató a párizsi publikumot éppúgy megrázza, mint egy pesti romakocsma törzsvendégeit, és ha Cesaria Evorának nem sikerült is a Művészetek Palotája sterilen elegáns hangversenytermébe varázsolnia a Zöldfoki-szigetek atmoszféráját, azért számos nagy pillanattal ajándékozta meg lelkes budapesti közönségét. De hogy a világzene műfaja mégiscsak fura képződmény, azt jól mutatja, hogy a legnagyobb sikert akkor aratta Cesaria Evora, amikor a koncert közepén fogta magát, leült a színpad hátterében lévő asztalhoz, töltött magának egy pohár vizet, a legnagyobb természetességgel rágyújtott egy cigarettára, és fejének billegetésével követte lehengerlő energiákkal játszó zenészeit.

És mégis ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem átélhető Budapesten mindaz, amit ez az aprócska mezítlábas néni közvetít. Talán ha a tornácán ülve látnám ugyanígy. Mert bár a szerelem és a magány, amiről énekel, itthon is átélhető, de a gyönyörű portugál dialektusból éppúgy alig értünk valamit, mint e bárgyú dallamokra és sablonos harmóniákra épülő zene áttekinthetetlenül gazdag ritmikájából. Nem volt otthon Cesaria Evora a Művészetek Palotája színpadán, és idegensége mintha arról szólt volna, hogy végletesen nyitott világunkban a földrajzi és kulturális távolság csak kivételes pillanatokban váltható szellemi közelségre.

Cesaria Evora