Németországban az összevissza építkező öntörvényű alakokat a zöldek állították meg: amikor 1973-ban bekerültek a Bundestagba, első dolguk volt, hogy átverekedjenek a parlamenten egy olyan környezetvédelmi és építésügyi törvényt, ami máig mértékadó Nyugat-Európában. Erre hajaztak a franciák is, de egy-két büszke gall kakas úgy gondolta, hogy mindez rá nem vonatkozik. A toulouse-i polgármester statuált példát, amikor a hetvenes évek végén nemes egyszerűséggel felrobbantott egy eredetileg négyemeletesre tervezett, de valamilyen oknál fogva hatemeletesre sikeredett félkész irodaházat.

Közép-Európában az észtek, lettek, litvánok, csehek és szlovének simán és egyszerűen átvették a német modellt. A litvánoknak okozott csak gondot egy-két ott ragadt kalinyingrádi maffiózó, ám a kilencvenes évek derekán Vilnius polgármestere toulouse-i kollégájának módszerével egyszer s mindenkorra elvette a kedvüket attól, hogy a fővárost övező ligetes erdőséget hűbérbirtokuknak tekintsék, és teleépítsék.

Lengyelországban egy bikaerős parasztpárt akadályozta meg, hogy a régi-új elitek kárpótlási jegyekkel földtulajdont szerezhessenek, így náluk a környezetvédelem és az építésügy alapja a földtörvény, ami szent és sérthetetlen. Szlovákiában a Meciar-rezsim bukása után a pozsonyi városi képviselő-testület azonnal hatályon kívül helyezte azt a korrupciótól csöpögő általános rendezési tervet, ami leginkább a dél-szlovákiai maffia vágyaihoz igazodott, és ezzel megóvták Pozsonyt és a várost övező hegyeket attól, hogy úgy nézzenek ki, mint a mi Budapestünk - különösen annak budai oldala.

Magyarországon viszont Wekerle Sándor óta, akinek pénzt adott az isten, majdhogynem oda és azt épít, ahová és amit akar. A Magyar Építész Kamara a nyolcvanas évek elején tett egy vérszegény kísérletet arra, hogy ezt a neofeudális káoszt megszüntessék, mert az újgazdag butikosok, zöldségesek meg lángossütők úgy rányomultak a Balatonra, hogy a nyugatnémet turistákban megállt az ütő, és az itt készített fotókat otthon elrettentő példaként mutogatták, többek között befolyásos politikus barátaiknak is. A kamara kísérlete azonban eleve kudarcra volt ítélve, mert egyfelől a magyar politikai elitek is rányomultak a Balatonra meg a Dunakanyarra; másfelől a kamara azon tagjai, akik városi főépítészekké avanzsáltak, bizony vastagon benne voltak az engedély nélküli építkezések fedezésében.

Miközben mi kiskutya módjára próbálkoztunk, az Onassis-féle nagykutyák ugatása megállította a karavánt. Dél-Európában elsőkként a görögök elégelték meg, hogy az amerikai szállodaláncok építkezései teljesen taccsra vágják a tengerpartjukat egyenfehér kockaépületekkel és vese alakú medencékkel. Ők vésték kőbe az építési tilalmat a tengerpart melletti százméteres védősávban. A görög Onassisok voltak a világ első mágnásai, akiknek fontos volt, hogy hazájuk megőrizze természeti és építészeti értékeit.

Miután a horvátok felocsúdtak a háborús traumából, először is megépítették azt az autópályát, amiről mi csak álmodunk. Majd 2004-ben átvették a német modellt az európai vízkeret irányelvvel együtt. Ez az irányelv 2003. január elseje óta nálunk is hatályos, de végrehajtásának se híre, se hamva. Ezt az uniós jogharmonizációt ötvözték a görög példával, és az így megalkotott új, komplex törvény végrehajtását 2006. március elsejével iktatták hatályba. A két év türelmi időt a horvátok nem a kisujjukból szopták: a csatlakozás előtt álló országoknak át kell venniük az EU-ban honos irányelveket, és a beiktatástól számított két éven belül foganatosítaniuk kell azok végrehajtását. A wekerlei dzsentrifikáción edződött honfitársainknak két évük volt arra, hogy fölülvizsgálják az Európai Unióban példátlan magatartásukat. Mi tagadás, százéves beidegződésektől elég nehéz megszabadulni ilyen rövid idő alatt. Szegény emberek, azt hitték, itthon vannak. Tévedtek. Ilyen előzmények után az építési engedély nélkül felépített házak lebontását "magyarellenes" cselekedetnek minősíteni nem más, mint ordenáré demagógia.

Szőke Zsuzsa
újságíró