Azzal mindenki egyetért, hogy gyorsan változó világunkhoz igazodni történelmi kényszer a társadalom minden szegletében, így a tudományban is. Még a kitűzendő célokban is egyetértést tapasztalok. A vita a módszerek és az utak körül zajlik. A megoldás viszont nem pattanhat ki egy személy vagy egy szűk kör fejéből. Ez különösen vonatkozik a politikára, amely nem is értheti a kutatás lényegét. Ha azonban a K+F politika harmonizálója is ebbe a kategóriába tartozik, az különösen veszélyes. Különösen szembetűnő ez olyan esetekben, amikor a hozzáértés hiánya nagy anyagi erővel párosul, és a döntések olykor még az elfogulatlan európai szakmai zsűrik döntéseit is felülírják.

Először hadd szóljak a professzionális kutatóintézetek és az egyetemek közötti munkamegosztásról! Ehhez kapcsolódik a személyem elleni támadás is, amely számomra teljesen érthetetlen. Amit ugyanis Zawadowski kolléga kifogásol nyilatkozatomban, az az általános nemzetközi gyakorlat és a fejlett társadalmak magas szintű munkamegosztásának része. A bonyolult, nagy léptékű, különböző szakmák összefogását és hosszabb időt igénylő feladatok megoldása a "megszokottól" eltérő menedzsmentet igényel. Ezt először a XX. század elején Max Planck, a Nobel-díjas német fizikus ismerte fel. Sikerült erről meggyőznie Vilmos császárt is, és létrehozták Németországban a Kaiser Wilhelm Társaságot, a mostani Max Planck Társaság elődjét, amely azóta is az MTA kutatóhálózatához hasonló hálózatot működtet. Költségvetése a szövetségi és tartományi kormányokkal évente folytatott mélyreható viták során alakul ki a parlament által jóváhagyott módon, de megannyi szakmai döntés szerint hasznosul. Vilmos császár döntése a nemzeti nagyiparosok nyomására született meg, akik a Párizsi Világkiállításon figyeltek fel azokra a tudományos-technológiai újdonságokra, amelyek - mint később kiderült - a gazdasági fejlődés motorjaivá váltak, és akik úgy gondolták, hogy ebből hazájuk sem maradhat ki. Ezt a gondolatot a történelem visszaigazolta.

A Max Planck Társaság főtitkára nemrégiben járt a Magyar Tudományos Akadémián, hogy a hangsúlyozottan számukra is fontos és már most is kiterjedt kölcsönös kapcsolatokat erősítse. Tárgyalásaink eredménye, hogy a következő években az intézeteink közötti projektalapú kapcsolatok bátorítása mellett, sőt azokra alapozva négy fontos területen is erősítjük együttműködésünket: az Európai Unió programjaiban való közös részvételben, a fiatalok doktori képzésében, elsősorban a fiatalokat preferáló kutatói csereprogramban, valamint az eredményeink gyakorlati realizálását elősegítő technológiai transzfer programban. A megállapodást a Max Planck Társaság és az MTA vezetőinek közelgő szándéknyilatkozata fogja szentesíteni.

Az Akadémia ellen indított összehangolt támadásról véleményemet nem az MTA alelnökeként fogalmazom meg, hanem azoknak a tapasztalatoknak a fényében, amelyeket mint az Európai Fizikai Társulat volt elnöke, az Európai Tudományos Akadémia Fizikai és Mérnöki Osztályának elnöke, az Európai Bizottság Kutatási Főbiztosa Tanácsadó Testületének tagja s az unió tavaly létrehozott Európai Tudományos Tanácsának tagja szereztem.

Az MTA tagjai és doktorai értékekre alapozott kiválasztás útján, érdemeik alapján kerülnek a közösségbe. Eltérő formában, de minden civilizált társadalomban vannak olyan mechanizmusok, amelyek ezeket az értékeket elismerik. Nyilvánvaló, hogy 75 éves akadémikusoktól nem azt kell várni, hogy egy laboratóriumban éjt nappallá téve dolgozzanak (noha gyakran még ezt is megteszik), hanem azt, hogy egyrészt életpályájukkal vonzó perspektívát mutassanak a fiataloknak, és - Newton szavaival élve - azok az óriások legyenek, akiknek a vállára állva a fiatalok messzebbre láthatnak kortársaiknál. Másrészt, tapasztalataikra alapozva segítsék a (politikai és gazdasági) döntéshozók munkáját. Véleményem szerint hazánknak ez a kétségen kívüli tudományos elitje megfelel ezeknek az elvárásoknak. Miután az akadémikusok kivétel nélkül, az MTA köztestületének 12 000 tagja pedig zömmel az egyetemi szférából kerül ki, az MTA alkalmas arra, hogy a teljes magyar tudományosság hangján szólaljon meg.

Az MTA egyik feladata, hogy kutatóhálózatot működtessen. Ez a hálózat kétségtelenül sok gonddal küzd. Ezek nagyobb része az alulfinanszírozottságból fakad, de akad jócskán az Akadémián belül megoldandó probléma is. A változtatások - ha tetszik, reformok - sora azonban (az országban egyedülálló módon) külső kényszer nélkül már korábban megindult, és szándékaink szerint tovább folytatódik. A legutóbbi ÁSZ-vizsgálat, de már a három évvel ezelőtti is visszaigazolta ezeket az eredményeket, másrészt világosan megfogalmazta azokat a teendőket, amelyekkel házon belül is egyetértünk. Végrehajtottuk az - alapjaiban sikeres - konszolidációs programot a kutatóintézeti hálózatban, de ez még nem történt meg az egyetemeken és közgyűjteményekben működő támogatott kutatócsoportjaink rendszerében. Átszerveztük és hatékonyabbá tettük az MTA Titkárságának munkáját, de még mindig nehézkesek és lassúak a döntéshozási mechanizmusaink. A diszciplináris alapon szervezett kutatóhálózatunkon belüli együttműködés a multidiszciplináris feladatok megoldása érdekében még bőven igényel javító lépéseket.

Sikerült azonban a kutatói állomány lényeges fiatalítása. A legfiatalabb kutatói gárdával rendelkezünk az országban. Az országban egyedülálló módon megteremtettük a teljesítményalapú értékelés feltételeit, ami a legutóbbi közgyűlésünkön is megerősített reformfolyamat további lépéseinek alapja lehet. Szakmai teljesítményünk országos szinten kiemelkedő, nemzetközi (és hazai) pályázatokon messze az országos átlag felett teljesítünk. Mindez jól látszik az MTA kutatóhálózat nemzetközi (és a hazai társadalomban is tapasztalható) elismertségében is.

A tudomány szerepe rohamosan növekszik a modern társadalmakban. Ezt mutatja a G. W. Bush elnök által meghirdetett Amerikai Versenyképességi Kezdeményezés, amely az alapkutatások fokozott támogatásán alapul, de az Európai Unió 7. keretprogramjának új kezdeményezése, az Európai Kutatási Tanács által irányított "Ideák" program is. Ezekben a folyamatokban azoknak az európai tudományos akadémiáknak (pl. Hollandia, Ausztria vagy Magyarország akadémiáinak), amelyek évszázados hagyományok alapján kutatási hálózatot, kutatóintézeteket működtetnek, fokozott felelősségük van. Ennek azonban csak akkor tudunk megfelelni, ha a politika támogatásával, de attól függetlenül tevékenykedhetünk. A kutatás területén az állam nem jó tulajdonos. Ezért felügyelik világszerte a kutatóintézeteket kormányoktól független intézmények, amilyen a Magyar Tudományos Akadémia is. A gazdaságtól eltérően azonban az alap- és stratégiai kutatások területén a magánszféra sem lehet egyedüli "felügyelő", mivel az mindig a rövid távú eredményekben érdekelt.

Végezetül a költségekről! Magyarország az európai átlagnál lényegesen kevesebbet költ kutatásra, és ez igaz az MTA-ra is. Akadémiánk költségvetése a költségvetésbe visszakerülő befizetések levonása után éves szinten kevesebb mint 10 km autópálya ára. Ennek mintegy negyede az egyetemekre kerül. Az Akadémia az ország tudományos kapacitásának 15-20 százalékával az ország tudományos eredményeinek mintegy harmadát produkálja.

Ennek alapján, azt hiszem, joggal állíthatom, hogy a tudományos kutatások támogatása (nálunk is) jó befektetés, és ez igaz a Magyar Tudományos Akadémiára is.