A mindent elsöprő áradat előtt a filmforgalmazók igyekeztek sokszínű kínálattal meglepni az otthon- ülésre hajlamos közönséget: Disney-féle gyerekfilm, szerelmi dráma és kaszabolós horror versenyzett egymással. A számítás némileg be is jött, hiszen mindegyik műfaj megtalálta a maga szűk, öt-hatezres táborát. Ennél többre nem is nagyon számíthattak: mindegyik csupán a maga területén nyújtott értékelhető teljesítményt, és így a műfaj elszánt rajongóin kívül alig pályázhattak a bizonytalanok kegyeire. Ez alól talán Woody Allen alkotása, a Match Point kivétel. A szerelmi háromszögről szóló dráma okosan használta fel a thriller elemeit, így egyszerre lehetett barátja a közönségnek, és némiképp moralizáló, az emberi kapcsolatok és a felső tízezer életmódja kapcsán a maga óvatos módján elfilozofálgató mű is, amely számot tarthat a tucatfilmekből kiábrándult nézőkre. Az elvitathatatlan színészi teljesítményeken túl az alkotás legfőbb erőssége, hogy hosszú ideje ez az egyetlen Woody Allen nélkül készülő Woody Allen-film. Ez pedig jót tett mind a nézők tűrőképességének, mind a Mester tekintélyének. A film tehát akkor is a hét nyertese, ha csupán a dobogó harmadik fokát szerezte meg, s akkor is, ha helyenként nagy hasonlóságot mutatott a Michael Douglas és Glenn Close jegyezte Végzetes vonzerővel.

Aki a héten ismét agyatlan, családi mozinak maszkírozott filmre szeretett volna beülni, annak kívánni sem lehetett jobbat az Összekutyulva című dolgozatnál. A mindent a szemnek, semmit az agynak kategóriájú mozinak csupán egyik negatívuma, hogy szinte az összes poénja fellelhető a Tök állat című, Rob Schneiderrel súlyosbított komédiában. A másik, hogy a poénok közé az alkotók igyekeztek különféle, a Disney credójához méltó morális tanulságokat bezsúfolni, hiszen mi is lehet fontosabb a család melegénél? A viccesnek szánt példabeszéd persze eléri a célját: ismét meggyőződhetünk róla, hogy Tim Allen számítógépes trükkök nélkül lassan egyetlen szerepét sem képes sikerre vinni, és van olyan hely a világon, ahol az számít a legnagyobb teljesítménynek, ha valaki futtában kapja el a szomszéd macskáját.

A Sziklák szemére elvileg nem is lehetne panaszunk, ha nem éppen a Motel után került volna a mozikba. Ám a Tarantino segédletével forgatott mészárszékfilm olyan magasra tornázta az ingerküszöbünket, hogy manapság néhány levágott ujj és egy diszkréten suhanó fejsze már legfeljebb költői kép lehet. Ráadásul a Sziklák szeme szereplői egyöntetűen megbuknának egy horrortanfolyamon, hiszen minduntalan belesétálnak a műfaj közhelyeinek is beillő csapdákba: egyedül hagyják családtagjaikat, kíséret nélkül mennek segítségért a sötét sivatagban, és gyanútlanok, akár a magyar átverésshow célcsoportja. Így aztán helyettük is feszenghetünk a széken, miközben az amerikai álomcsalád egyre több tagja egyre több darabban kerül padlóra. Mi pedig a körmünket is lerágjuk a cifra unalomtól.