Formai szempontból modern előadást hallhattunk, power pointját sűrűn használva térképeket, ábrákat, eredeti dokumentumok másolatait vetítette egymás után. Az 1915-ös örmény népirtás történetét ismerők számára már bevezető kérdése világossá tette, mit várhatunk tőle: "Lehet-e emberek átköltöztetését genocídiumnak nevezni?" Nyilvánvaló, hogy nem, az Oszmán Birodalom vezetőinek sem az első világháború előtt, sem a világháború idején soha nem volt szándéka a birodalomban élő örmények lemészárlása, elpusztítása - igyekezett bizonyítani Halacoglu úr. Azzal kezdte előadását, hogy az 1915-ös, szerinte "állítólagos" örmény népirtás témája "átpolitizálódott", mind a törökök, mind az örmények érzelmektől fűtötten tárgyalják, sőt mindkét fél sajnáltatni próbálja magát. Az előadó szerint a török hatóságok "átköltöztetési" akciói során 274 500 örmény halt meg. Az nem derült ki, hogy ennek kapcsán miért próbálják sajnáltatni magukat a törökök.

Halacoglu úr szerint 1914 előtt az Oszmán Birodalomban az örményeket "hűséges alattvalóknak" tartották, akiknek egészen addig semmi bajuk sem volt, amíg a Közel-Kelet olajkincsére, befolyási övezetük kiszélesítésére ácsingózó angolok és franciák el nem kezdték őket bujtogatni. Egyetlen szót sem hallottunk az Oszmán Birodalom XVIII-XIX. századi hanyatlásáról, a török rasszista nacionalistákról, az örmény nacionalisták szabadságküzdelmeiről, vagy azokról a pogromokról, amelyek során 1914 előtt százával gyilkoltak halomra örményeket a birodalomban.

Halacoglu kiemelte, hogy 1914 előtt 34 örmény képviselő volt az oszmán parlamentben, a Külügyminisztériumban is meghatározó volt a befolyásuk, sőt: 50 000 örmény katona harcolt az első világháborúban. Egészen 1915-ig, tette hozzá, amikor is elvették fegyvereiket, és attól kezdve fegyvertelenül szolgáltak. Erre pedig azért volt szükség, mert az örmény katonák kijelentették, hogy nem hajlandók az orosz hadseregben szolgáló örmény nemzetiségű katonákra lőni. Az nem derült ki az előadásból, hogy ezt hol, mikor, hogyan jelentették ki, miként az sem, hogy örmény "munkaszolgálatosok" ezreit dolgoztatták, kínozták halálra, sok százat pedig egyszerűen agyonlőttek.

Az előadó szerint az örmények "átköltöztetésének" fő okát maguk az örmények szolgáltatták azzal, hogy lázadozni kezdtek, ezrével öldökölték a törököket, sőt még távírópóznákat is döntögettek. Az örmény lázadók már a katonai utánpótlási vonalakat fenyegették, ezért logikus, jogos és érthető, hogy a veszélyes belső ellenségeket át kellett költöztetni. Halacoglu úr részletesen idézte, ismertette az egykorú török hivatalos utasításokat, amelyek előírták, hogy az "átköltözőkkel" humánusan kell bánni, őket óvni, őrizni kell. Ám sajnos egyes - főleg kurd nemzetiségű - elemek számos örményt megöltek az "átköltöztetés" során. Nota bene: Sztójay Döme, az 1944. március 19., hazánk német megszállása után kinevezett kollaboráns miniszterelnök is többször hangsúlyozta, hogy csak humánusan szabad a magyar zsidókat deportálni, nem lenne méltó, ha a csendőrök pl. vernék, vagy rugdosnák a védtelen embereket... Halacoglu úr annyit azért elismert, hogy a - szerinte - 480 000 "átköltöztetett" örmény közül 274 500 fő elhalálozott, többségük "éhség és betegségek" következtében. Ebből logikusan azt a következtetést is le lehetett volna vonni, hogy néhány százezer "átköltöztetett" élelem és orvosi ellátás híján volt.

Halacoglu úr előadása végén határozottan leszögezte, hogy semmiféle olyan terv nem létezett az Oszmán Birodalomban, amely valamennyi örmény fizikai megsemmisítését célozta volna, tehát nem is volt örmény genocídium. Nos, az ENSZ 1948-as definíciója szerint a népirtás egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport valamennyi tagjának, vagy egy részének legyilkolása, fizikai, szellemi gyötrése, életkörülményeik rombolása, születési számuk szándékos csökkentése, gyermekeik elszakítása szüleiktől, vagy népüktől. Ezek mind-mind a népirtás fogalomkörébe tartoznak. E definíció szerint még az is népirtásnak nevezhető, amit az előadó elmondott. Hát még, amit elhallgatott: hogy több százezer örményt nem költöztettek sehová, hanem eredeti lakóhelyükön, vagy út közben ezerszámra lemészárolták őket. Az előadó egyetlen olyan török katonai, vagy rendvédelmi forrást, jelentést nem idézett, amely arról szólt volna, mi történt az örményekkel a kietlen hegyvidéki, sivatagos tájakon. Pedig erről a korabeli német és amerikai katonai és diplomáciai jelentések egyaránt beszámoltak. Henry Morgenthau isztambuli amerikai követ 1915. július 16-i jelentésében már egyértelműen "deportation"-t írt, és világosan megfogalmazta: az örmények lázadása ürügyén folyik a népirtás. Július 20-i jelentésében megemlítette, hogy például Trebizond (Trabzon) városban és környékén mintegy 10 000 örmény élt a világháború előtt. Közülük 5200 főt "eltávolítottak", a 15 éven aluli örmény lányokat, valamint a 10 éven aluli fiúkat pedig árvaházakban helyezték el. A deportálók tehát tudták, hogy az "átköltöztetett" szülők, rokonok soha többé nem fogják látni szeretteiket.

Halacoglu úrnak egy kérdésben igaza volt: az örmény genocídium másmilyen volt, mint a zsidó holokauszt. A török rasszista nacionalisták "csak" örménymentessé akarták tenni a birodalmat, de nem tartották az emberi civilizáció ellenségeinek az örményeket. Mindazonáltal a (nem török) szakirodalomban általánosan elfogadott becslés szerint legkevesebb egymillió örményt pusztítottak el, gyilkoltak halomra különböző módszerekkel, a maradék egymilliót pedig 1923-ig kivándoroltatták, vagy maguktól elmenekültek. A muzulmán hitre áttérteket nem bántották, a népirtás kulturális genocídiummal párosult.

A magam részéről nem tartom hibának, hogy az MTA TTI illetékesei módot adtak a legtekintélyesebb török történésznek arra, hogy álláspontját Budapesten is kifejthesse. Hallgatói meggyőződhettek arról, hogy történelmi hazugságokat a legmodernebb technikai eszközökkel, tudományosnak szánt érvrendszerrel sem lehet hihetően előadni.