Ha véletlenül éppen nem csinálunk semmit, de ránk gondol egy román titkosszolga, mindjárt benne maradhatunk a hírben, hogy lezárt transzportokban exportáljuk a madárinfluenzát Brassóba. S akkor még nem is beszéltem a derűnek azokról a pillanatairól, amikor a partnerünk magyar, nő, esetleg Újpest-drukker, pincér, kutya, miniszter, szúnyog, villanyoszlop. Gyötörnek mind, már csak ilyen a magyar sors, seb kintről, sérülés bentről, csak győzze nyalogatni az ember.

Persze, intelligens ember vagyok (mondjuk), el tudom válogatni egymástól a dolgokat. Ha egy ellenőr nagyon agresszív, nagyon szlovák, nagyon nincs munkája vagy egyszerűen hülye, s ugyanebből az értékcsoportból válogatja a rendőrismerőseit, abból még tudok arra a következtetésre jutni, hogy ez nem az én napom volt. Ha egy építésügyi hatóság igen elszánt, kampányt orrontok vagy koncepciót, kormánytámogatást sejtek, rá kell döbbennem, hogy addig virmanoltam a nyaralómmal, amíg bele nem döngölték a földbe az egészet. Ha látom, hogy a pulykaszállítmányomat erősen gyanúba keverő szervezet a virológia terén általában nem soroltatik a nemzetközi tekintélyek közé, belátom, hogy az ő szavuk a piacomon általában súlyos, de többnyire nem az utolsó. Lehetek belátó, hiszen valójában belátok. Szép csoportokba tudnám rendezgetni partnereimet, a hülyéket jobbra, az elvakultakat balra, az elszántakat felülre, a sunyikat alulra, s gyönyörködhetnék a klaszterokban, ha közben nem fájna.

De fáj, s különben is, mi a fenéért kellene nekem olyan nagyon megértőnek lennem. Nem elég nekem a magyar rendőr, a magyar építésügyi hatóság, a magyar madár? Nem elég nekem, hogy a BKV-ellenőrök tízesével állják el a bejáratot, s a felgyülemlő tömeg letapossa a lábamat, mire bejutok? Nem elég, hogy átvág a taxis, nincs tej a Sparban? Van nekem elég bajom a kátyúkkal, a szomszéd kutyájával s a születésnapi tűzijátékokkal a környező utcákban. Prüszkölök a parlagfűtől és a gyerek felvételijének páratlan architektúrájától. Tudják ezek a szlovákok, mit jelent három hónappal későbbi időpontot kapni egy okmányirodában? Vajon mit tenne a büszke horvát haver, ha megküldenék őt az ekhóval? Pont én legyek megértő? Még ha csak ezek a dolgok lennének, rendben, ez a magyar élet, de hogy ez a szlovák nyikhaj is, az már sok.

De jöjjenek csak ide, szép sorban, szlovákok, horvátok, románok s a többiek. Szeretném látni az arcukat, amikor megáll a taxióra, beérkezvén Ferihegyről. Vagy menjenek el a belvárosban vacsorázni, majd megtudják, mi az igazság. Mindet arra büntetném, hogy szálljon fel egy magyar személyvonatra, mint én reggelente. Aztán nyugodtan vezetgethetik magukat a Várban meg a Margit-szigeten, s akkora házat építhetnek maguknak a Balaton partjára, amekkora pénzük van, a sarka bele is lóghat a vízbe. Tanulhatnának tőlünk. Igazat, szépet. Hogy derűs helyzet az együttélés.