A montreali McGillen, majd Oxfordban végzett politikai filozófus, Daniel A. Bell érdekes szakmai pályát futott be. Először a Szingapúri Nemzeti Egyetemen volt adjunktus, majd a Hong Kong-i Egyetemen docens, azután pedig, feladva a végleges kinevezéssel kecsegtető állást, a pekingi Cinghua Egyetemen vállalt vendégtanárságot.

Barátai azt hitték, elment az esze. Pedig komoly oka volt a kalandos lépésre – erről számol be a Dissent magazinban megjelent Politikai elméletet tanítani Pekingben című cikkében, és egyben elmeséli az első két pekingi tanév tapasztalatait.

Bell nem akármilyen politikai filozófiát művel, hanem a kommunitárius irányzat híve. (Az irányzatot bemutató szöveggyűjteményében Horkay-Hörcher Ferenc „közösségelvű” politikai filozófiának nevezi a kommunitarizmust.)

Minthogy az interneten szabadon hozzáférhető Stanford Encyclopedia of Philosophy kommunitarizmus szócikkét Bell írta, a tanulmány terjedelmű cikk bevezető mondatai alkalmasak álláspontjának rövid bemutatására: „A modern kommunitarizmus az angol-amerikai egyetemi politikai filozófia felsőbb régióiban keletkezett. Reakció volt John Rawls 1971-ben megjelent, Az igazságosság elmélete című korszakalkotó művére. Alasdair MacIntyre, Michael Sandel, Charles Taylor, Michael Walzer és más politikai filozófusok elsősorban Arisztotelész és Hegel felismeréseire támaszkodva kétségbe vonták Rawlsnak azt az alapfeltevését, amely szerint a kormányzatnak az lenne a legfőbb feladata, hogy a szabadságjogok, és a gazdasági erőforrások méltányos elosztása révén biztosítsa az egyéneknek a szabadon megválasztott élet feltételeit. A liberális elméletnek ezek a kritikusai nem alkotnak kommunitárius mozgalmat (a címkét is mások, többnyire a kritikusaik ragasztották rájuk), mindamellett néhány fő gondolatot, amely a közösségnek a liberalizmus általi leértékelésével állítja szembe álláspontjukat, mindegyikük munkáiban megtalálunk. Az egyik egy módszertani tétel, amely azt mondja ki, hogy a morális és politikai gondolkodásban mindig figyelembe kell venni a hagyományt és a társadalmi kontextust.”

Bellt különösen az ázsiai kulturális hagyomány érdekli, s ezen belül a konfucianizmus hatása a politikai gondolkodásra. Kínaiul is egészen jól beszél már. Ettől persze még nyugodtan maradhatott volna Hong Kongban. Ami mégis Pekingbe vonzotta, az Kína jövőjének nyitottsága. És az, hogy Kína jövőjének alakulása jelentős részben épp azon az új eliten fog múlni, amelyet most képeznek ki az egyetemeken.

A filozófus nem tartott tőle, hogy ki fogja-e bírni Pekingben. Szingapúrban a főnökei abba is beleszóltak, hogy mit tanítson, és mit ne. Kényes politikai kérdésekről pedig a kollégái sem mertek vele nyíltan beszélni.

Mint hamarosan kiderült, nem is kellett különösebben alkalmazkodnia. „Szingapúrhoz képest Kína az egyetemi szabadság paradicsoma – írja Bell. – A tudományos publikációk is meglepően szabadok. Személyes kritikát nem fogalmaznak meg a vezetőkkel szemben, nyíltan nem foglalnak állást a többpártrendszer mellett, de a kormány egyes politikai intézkedéseit élesen bírálják.”

Ha valami, hát inkább a diákok ellenállása okozott nehézséget a tanításban. Eleinte például egyáltalán nem voltak hajlandók mérlegelni, hogy az emberi jogok megsértése – akár népirtás esetében is – okot adhatna idegen hatalmak katonai beavatkozására. De Bell szerint az ellenállás nem abból fakad, hogy félnek nyíltan beszélni. Tényleg meg vannak győződve róla, hogy minden idegen beavatkozás az imperialisták érdekeit szolgálja. Amiben persze – ezt a vendégtanár is elismeri – szerepe van a hivatalos propagandának.

A másik nehézséget az okozta a tanítás során, hogy a kínai udvariasság és szívélyesség normái nem engedik meg, hogy a diákok nyíltan kétségbe vonják egymás, de különösen a professzor nézeteinek helyességét.

Bell elmeséli, hogy a legelevenebb vitára akkor került sor, amikor egy iskolai kirándulás során jól leitták magukat. Másnap reggel szóvá is tette a kirándulás szervezőjének, hogy milyen komoly dolgokról volt szó mulatozás közben. Mire az: Ha nem iszunk, nem is mentünk volna így egymásnak.