Modernizáció?!
Amikor kineveztek, azt mondták, az új épületet meg kell tölteni méltó tartalommal. Modernizációról szó sem esett, csak a színvonalról, ilyen egyszerűen. Igaz, hogy nagyon szigorú elszámolási fegyelem mellett, de nem sajnálták rá a pénzt. Meg is kapták érte hamarosan az operatagozatot önálló zenekarral és énekkarral, a Törőcsik Mari és Harag György nevével fémjelzett prózai színjátszást, a hozzánk szerződött Nádas Pétert és Morcsányi Gézát, az eredeti bemutatók sorát a helyi születésű Galgóczi Erzsébet, a zeneszerző Ránky György és más jeles szerzők műveivel - és a Győri Balettet. Ma azt gondolom, hogy talán azért nem kellett akkor modernizációról beszélni, mert volt pénz. A gazda akarta, hogy legyen.
De téved, aki azt hiszi - akadhatnak ilyenek az Operaházban -, hogy a gazdára csak a pénze miatt van szükség. Győrött a színház nem pénzügye volt a vezetésnek, hanem szívügye. Pénzt nem a szíve helyett, hanem szívből adott. Háry Béla, az állampárt megyei első titkára (haló porában is megilleti a tisztelet érte) nagy művészetkedvelő volt. Előfordult, hogy próbákra is bejött. Volt érzéke a politikai marketinghez is, tudta, hogy a hangos kulturális siker nemcsak helyi öröm, hanem országos reklám is. És Kreiter Mária, Tóth László, Darabos Ferenc - különféle megyei irányító apparátusok emberei lelkesen és fáradhatatlanul dolgoztak a színházért. Kíváncsi volnék, hogy az Operaházért felelős hivatalok alkalmazottai mennyire szenvedélyes operabarátok, hány szereposztást tudnak fejből, mennyit járnak operába! Túlterjed-e érdeklődésük az anyagi kérdéseken és a személyes érdekellentéteken? Tudják-e mire ad(at)ják a pénzt, és miért, s mire nem? Győrött nem fordulhatott volna elő, hogy a gazda számára nem átlátható és nem indokolt minden ízében a pénzköltés.
Persze, amikor a szerepeket már nemcsak írtam, hanem osztottam is, a megítélésem finoman szólva rögvest árnyaltabbá vált a színháziak körében. (Érzek is erős hajlandóságot az Operaház főigazgatójának megértésére, noha általam ismert interjúiból az a benyomásom támadt, hogy őt a különféle művészi, morális, szociális, érzelmi érzékenységek nemigen zavarják.) Nehéz volt viaskodnom azokkal a javarészt öreg ripacsokkal, akik csak a gatyaletolós humorban mozogtak otthonosan, azokkal az énekesekkel, akiknek hang helyett már csak meleg levegő jött ki a száján. S mennyi kellemetlenséggel járt a képességével arányos, kis szerepeket adni annak, aki korábban a párttitkárságára való tekintettel főszerepek sorát kapta.
Tudom, hogy a szerepek nélkül kielégítetlen, megfáradását megemészteni képtelen művésznél nincs lélek- és légkörmérgezőbb élőlény a világon. Nem is tudok helyet, ahol be ne panaszoltak volna. A leggyakrabban a megyei pártbizottságon, ahol viszont nem azt mondták, amit ma állítólag a minisztériumban, hogy ez szakmai belügy, amibe nem szólnak bele, hanem következetesen kiálltak az általuk választott vezető mellett akkor is, amikor pedig a pártmunkában élenjáró színháziaknak kellett ellent mondaniuk.
Pedig olykor puccsra is elszántam magam. Az egyik ilyenért ma is szégyenkezem. Ugyan volt rá konkrét okom, mégis hiba volt egyik napról a másikra leváltani a színház titkárságát, amelytől joggal követeltem újfajta szellemiséget, de ha bölcsebb lettem volna, a sürgető feladatok szorításában sem hoztam volna ezzel feleslegesen méltatlan helyzetbe olyan embert is, aki nem ezt érdemelte - nem tőlem, hanem a színháztól. Viszont a Győri Balettet csak puccsal lehetett létrehozni. Alapító táncosait egy félhomályos budapesti presszóban visszavonhatatlanná dátumozott okmánnyal szerződtettem, Markó Ivánt pedig valami fal státusba vettem föl egy még nem létező együttes vezetőjének. Minderről Győrött senki sem tudott, mindenkit kész helyzet elé állítottam. Állami vezető voltam, számomra nem is létező összeg felől döntöttem, s a színházra már amúgy is sokat költő megyét újabb jelentős erőpróbára kényszerítettem. Az együttes első, fantasztikus sikeréig meglehetős bizonytalanságban éreztem magam. Az volt a szerencsém, hogy a gazda az eredményességet a presztízse elé helyezte.
Abban is szerencsém volt, hogy elődöm boldogan és önként távozott a fővárosba. Nem volt rajtam a teher, hogy miattam távozott egy jelentős személyiség. Az Operaház mai vezetői például nem nagyon fogják kiheverni azt a traumát, amit Petrovics Emil távozása jelentett.
Őszintén szólva nem nagyon érdekel a rossz hagyomány: nincs az a "viperaházi" múlt, amellyel igazolni lehetne a mai szánalmas helyzetet. Eszembe jut a régi vicc arról, hogy mi a KGST címere? Zöld mezőben hét sovány tehén egymást feji. Körülbelül erről van szó.
Azért, hogy lassan már az lesz a gyanús az Operaházban, aki nem mond le, elsősorban az a kulturális vezetés a felelős, amely folyton modernizációról beszél, ahelyett, hogy bátran kiállna a lényeggel: akik a bécsi és a párizsi operaház költségvetésével példálóznak, hasonlítsák össze e két ország GDP-jét a miénkkel. A modernizáció fogalmi félhomályában próbálják elrejteni a gazda koncepciótlanságát. Mert az, hogy kevesebb pénzt adunk - még nem koncepció. Az eredeti szólást kissé torzítva: a gazdától büdösödik a gazdátlanság. A gazda felelőssége, ha nemcsak az Operaháznak lesz fantomja, ahogy manapság a főigazgatót minősítik, hanem maga az Operaház lesz fantom.
