Valentin barátomnak három gyermeke van. Mindhárom francia Svájcban él. Mindhármat meglátogattuk egy szép szombaton.

Pontosabban az elsőt nem kellett meglátogatni, hisz nála laktunk, tőle indultunk utunkra reggel.

Aline vékony, szemüveges, finom arcú aszszony. Félmagyar, félvaudoise, akárcsak testvérei. Magyarul nem beszél ő sem. Agrármérnök, a zürichi Polytechnikumon végzett.

Most főáállásban anya mindenekelőtt.

Életének íve pontosan kijelöltetett már, ha emberélettel kapcsolatosan efféle kijelentés tételezhető. Mire a négy gyerek felcseperedik, átveszi majd a gazdaság háziasszonyának teendőit, amelyeket most - istennek hála - a remek kondícióban lévő anyós lát el. Akkor nem hat főre, de kétszer annyira kell főzni majd, s neki kell könyvelni, tárgyalni, intézni, levelezni, beszerezni, felügyelni, kell csinálni mindent.

De most még a négy gyerek a fő profil. Errefele minden anya sofőr is, bár van iskolabusz, de a különórákra, születésnapi zsúrokra, ide meg oda fuvarozni kell; Aline napjában háromszor, négyszer biztosan útra kél. Háztartási alkalmazott nincsen; ő vásárol, főz, mosogat, mos, takarít.

A napirend feszes, fél nyolckor reggeli, délben ebéd - itt dinernek mondják -, hétkor vacsora, nyolckor takarodó. Aline határozott anya, hangja úgy harsan néha, hogy a tehenek is fölkapják fejüket odalenn. Tettlegesség azonban nincs, félrevonulás van, meditáció.

Aline-nek ez az útja, a grande famille, a négy gyerek, négy nemzedék egy fedél alatt, nagynénik, nagybácsik, barátok, munkások, családi gazdaság, együtt sok mindenféle nép.

Tőle indultunk a hatvan kilométerre lévő Neuchâtel felé.

Itt él Benoît, a második gyerek.

Neuchâtel harmincezer lakosú, gyönyörű fekvésű kies város a hason nevű tó partján.

Benoît-t munkahelyén vizitáljuk meg először. A haminchét éves, mindig mosolygó, gyorsan beszélő, jóképű fiú mindenféle iskolákba belekapott, de mindig elakadt, eltérült, elkeveredett, aztán azért valami esti levelezőn beszerzett egy diplomát. Barátnőjének apjához szegődött, és mára a hegy oldalában lévő jó háromszáz négyzetméteres, szerszámgépekkel telizsúfolt műhelyben gyakorlatilag ő az úr. (Ezt az öregnek, persze, nem kell majd lefordítani.) Benoît és két-három alkalmazottja egyedi fémbizgerákat gyárt; például egy tízszer tíz centis fémkockából kifarag és kifurkál valamit, aminek legalább hetven lapja van, és van benne huszonöt különböző átmérőjű lyukacska. Főleg mindenféle szövőgépeket gyártó masinákba való az ilyes, de gyárt ő bármit, amit előrajzolnak neki, fémből van, és kell rá sok lyuk. Elég pontosan kell dolgoznia, a mikronnak egy tizedrészével sem téveszthet. (Ha jól emlékszem. Kicsinységekről volt szó, mindenesetre.) Szeretettel simogatva mutogatja nyolcvan-, százéves csillogó, patinás esztergapadjait, de azért büszkén indítja be a számítógépes programok alapján működő automata csodamasináit is.

Egy időre elköszönünk tőle, megnézzük Neuchâtel egyik nevezetességét, a la source de la Serrière-t.

Ez egy forrásból kitörő, hihetetlen erejű patakocska, amely összesen 700 méteres viharzás után zúdul bele a tóba, de ezen a hétszáz méteren 38 gyárnak és üzemnek hajtotta meg turbináit. Ezen üzemek közül a mára már Philipp Morrisra magyarosított Jacobs Suchard csokoládégyára vitte a legnagyobbra, a világcég egyik kutatóintézete itt székel ma is.

Aztán mentünk a piacra, mert szombat az piacnap Neuchâtelben.

Jó kis piac volt, semmi különös, de szép, színes, forgatagos, articsókás, sajtos, olívabogyós. Ennek a forgatagnak pedig középpontjában Benoît állott és az ő cimborái, megannyi árus, termelő, kereskedő, zöldséges, sajtos, húsos és boros; képzelhető, hogy örömmel csatlakoztunk hozzájuk. A lassan megürülő pultokra talpas poharak kerültek, a pultok alól pedig egyik palack jóféle neuchâteli bor bukkant elő a másik után.

A társaság aztán egy közeli kisvendéglőben telepedett meg, és ott bővült, gyarapodott folyamatosan. A vendéglős asszony elmélyülten kezdte masszírozni Benoît hátát, láthatóan pontosan tudva, hogy melyik annak legfájóbb pontja, megérkezett Monique is, Benoît barátnője, és mindenféle további sajtosok, zöldségesek és húsosok. Nem kellett ahhoz különösebb élettapasztalat, hogy érezze az ember: itt komoly, évtizedes belterj esete áll fenn, mindenki ismer mindenkit, nagyon is. Mikor érdeklődtem, hogy ki kinek a kicsodája, Benoît belekezdett, de aztán hamar feladta, és csak legyintett egy nagyot: mélange.

A diskurzus hamarosan hegymászó történetekre futott ki, mint kiviláglott, itt mindenki hegymászó volt, a hegymászó történetek pedig épp olyan lebilincselők, mint a horgász-, a vadász- vagy a katonatörténetek. Közben újabb és újabb borok kerültek az asztalra, és sültek és halak, és rákok és más effélék, a hangulat fölfele hágott, de még messzi volt a csúcstól. Benoît harsányan, gesztikulálva vert be háromezer méter magasban egy szeget, ami az istennek sem akart a sziklába belemenni, ráadásul eleredt a hó, zúgott a szél, és messziről feldübörgött és mind hangosabban zúgott egy lomha lavina, amikor mi Valentinnal csendesen elköszöntünk, és indultunk tovább a harmadik gyerekhez.

Fél óra múlva megérkeztünk.

Békés városka szélén, sokszázados kapun léptünk gyönyörű parkba. A főépület a gótika és a reneszánsz nyomait viselte magán, hatalmas, szabadkéményes középkori konyha szépen rekonstruált körvonalai sejlettek odabenn.

Megjött Lauranne. A mosolygós, finom, filigrán kék ruhás, főkötős kislány, aki külsőleg hasonlatos nővéréhez, Aline-hoz, körbevezetett birodalmán. Rég jártam ilyen gyönyörű helyen, ha jártam egyáltalán.

Ligetek, vetemények, ősfák között, bő vizű patak mentén állanak a házak; lakók, műhelyek, közösségi terek. A legrégebbi falakat több mint fél évezrede húzták, de minden tökéletesen működő, és ami új, az is patinás.

Van konyhakert, gyümölcsös, van templom is, vannak kis szobák, melyekben beszélgetni, elmélkedni, félrevonulni lehet.

Látva Lauranne, hogy s mint ámulok, mondta kedvesen, hogy vannak vendégszobák is, lehet jönni bármikor, nem is kell fizetni. Felvillanyozva érdeklődtem a kondíciók felől, mire mondta, hogy egy héten három napot kell fizikai munkát végezni. Mondtam, nem probléma az. Nem szabad dohányozni, folytatta ő, mire legyintettem: ugyan. Nem szabad hangoskodni, sőt a nap nagyobb részében megszólalni sem. Na jó, persze. Nincsen tévé, nincsen rádió, nincsen politika itt. Hm, gondolkodtam el. A koszt jobbadán hústalan. Hetente egyszer van egy kicsiny jércemell. Hm. Hm. Hát, majd kimegyek a restaurációba. Nem szabad kimenni. Hm, Hm. Hm... Nem szabad alkoholt fogyasztani. Hm, hm, hm...

Aztán körbenéztem, és a mindenfele mozgó csinos fiatal és érettebb hölgyeket látván, próbáltam kérdezni a magam sajátos és immár fejleszthetetlennek bizonyuló franciaságával: Hát udvarolni lehet-e? Et...Et... il est possible ici couriser?... Faire la cour, javított Valentin.

Lehet - nevetett Lauranne -, de nem nagyon érdemes.

Zárdát vizitáltunk. Lauranne apáca. Ha protestáns is, de az.

Mikor elköszöntünk tőle, puszi, puszi, még egyszer rám nevetett, és mondta, van szabad szoba, jöhetek bármikor.