Mi ugyanis azt gondoljuk itt az európai szárazföldön, hogy több párt jobban kifejezi, differenciálja, árnyalja a választói akaratot, mint kettő. Elősegíti, hogy a társadalom nagyobb része érezze magát képviselve az ország házában, mint ha két párt zászlaja alá kellene összezsúfolódni. Külön örülök, hogy az SZDSZ mellett a másik rendszerváltó párt, az MDF ismét saját erejéből került be a parlamentbe.

Mindkét kis pártra nehéz feladatok várnak. Leginkább az MDF-re. Az elmúlt négy évben csak akkor figyelt fel rá a közvélemény, ha a frakció létszáma megint csökkent kilépés vagy eltávolítás okán. Most, amikor sikerük rájuk terelte a rivaldafényt, nem kevesebbet kell bizonyítaniuk, mint hogy képesek felépíteni egy európai színvonalú konzervatív pártot. Ehhez hiteles vezető egyéniségeket kell nekik keresni, mert a mostani gárda nagyon szűk. A következő négy évben feltehetően a pártépítés és a konstruktív ellenzéki politika lesz az MDF két címszava. Ezeket nem kőbe vésni kell, hanem - rugalmas politikával - megvalósítani. (Az elvek kőbe vésését hagyjuk Mózesre, ő ebben illetékesebb, mint az elnök asszony.)

De nem lesz könnyű dolga az SZDSZ-nek sem. A másfél évvel ezelőtti letargiából magához tért, öntudatos szocialista partnerrel alkotott kormányban kell érvényesítenie a liberális elveket. Ez első pillantásra akár könynyűnek is tűnhet. Aki látta, hogyan ünnepelték a második forduló éjszakáján Gyurcsány Ferencet az SZDSZ sátrában, végleg elfelejthette azokat az időket, amikor a liberálisokat gyűlölő Horn Gyula volt az SZDSZ szocialista partnere. De persze a liberálisoknál is nagy a változás. A mai SZDSZ összhangba tudja hozni liberális elveit a pragmatikus napi politikával.

Ezzel is magyarázható, hogy a miniszterelnök-váltás után jól működött a koalíció. Na és azzal, hogy a liberálisok legalább két esetben átvállaltak olyan kellemetlen feladatot, ami a szocialisták dolga lett volna: kikényszeríttették Medgyessy lemondását és megakadályozták Szili Katalin államelnökké választását. Igaz, ez utóbbit olyan ostoba és liberális párthoz nem illő érvvel ("pártpolitikus ne legyen államelnök"), amire nem lehetnek büszkék. De az MSZP vezetésében sokan hálásak ezért mindmáig a liberálisoknak. És persze az is igaz, hogy az elmúlt periódus két leglátványosabb kormányzati sikere az SZDSZ nevéhez fűződik: a kötelező katonai szolgálat eltörlése és az oktatási reform. (Ez a kettő még a sárbogárdi plébános úrra is olyan mély benyomást tett, hogy választási röpcéduláján "a katonai szolgálat eltörlését és a Sulinet bevezetését nevezte az elmúlt évek legfontosabb politikai sikerének". Igaz, mindkettőt az Orbán-kormány érdemei közé sorolta...)

A koalíciós tárgyalások ezzel együtt sem könnyűek. Mindenekelőtt az MSZP választóival kell elfogadtatni azt a - nemzetközi politikában megszokott - gyakorlatot, hogy a tárcákat nem a szavazati arányoknak megfelelően osztják szét. Németországban például a háború óta lezajlott 14 választásból 11 után lépett kis párt koalícióra a CDU/CSU-val vagy az SPD-vel (tízszer a liberálisok, egyszer a zöldek). Minden alkalommal nagyobb befolyást gyakoroltak a politikára, mint amire számarányuk feljogosította volna őket. Automatikusan a kisebb partner adta az alkancellárt és a külügyminisztert, több esetben a belügyminisztert, továbbá őket illette a pénzügyi vagy a gazdasági tárca és még egy kevésbé előtérben álló minisztérium.

Most nálunk is fölmerült egy miniszterelnök-helyettesi pozíció kialakításának lehetősége. Vita van az oktatási és az egészségügyi területről. Az utóbbit értem. Itt dönteni kell, melyik párt koncepcióját fogadja el a koalíció. Az oktatásügyben viszont nem igazán értem a kételyeket. Az elmúlt négy évben egyedül ezen a területen kezdődött el egy igazi, átfogó reform megvalósítása. (A felsőoktatásban be is fejeződött.) A koncepciót jónak tartják, támogatják a koalíciós partnerek. Nehéz belátni, hogy miért kellene leállítani, akár csak lelassítani a reform folyamatát, és ezzel kockáztatni egy végre átgondolt terv sikerét. Az is felmerült, hogy új minisztert neveznek ki az oktatásügy élére. Ez nemcsak a "never change a winning team" elvének mondana ellen, hanem az ésszerűségnek is: ez a miniszter dolgozta ki és valósította meg eddig a koncepciót, ő ismeri annak lehetőségeit és gyenge pontjait.

A koalíciós tárgyalások programjába fel kell venni a budapesti főpolgármester jelölésének kérdését is. A parlamenti választás eredménye mutatja, hogy mennyire fontos mindkét pártnak a főváros, amelyet Demszky már négyszer hozott a baloldalnak. Biztosan nyert olyan országosan ismert politikusok ellen is, mint Baráth Etele és Schmitt Pál. Ötödik megmérettetése ellen szól az a demokráciákban jogos ellenvetés, hogy egy politikusnak négy periódus elég. Ám helyi viszonylatban ez a szempont nem olyan erős. Többet számít az ismertség, az állandó jelenlét, napi kapcsolat a választókkal és a megszokás. Sem nálunk, sem külföldön nem ismeretlen a két, sőt három évtizedes polgármesterség.

És milyen más lehetőség áll a koalíció előtt? A hírek szerint az MSZP támogatná Kuncze Gábor jelölését. Érthető, jól dolgoztak együtt. De megengedheti magának az SZDSZ, hogy lemondjon pártelnöke munkájáról? Kunczénak óriási szerepe volt abban, hogy a liberálisok jól szerepeltek a választásokon. De a párt még nincs túl azon a veszélyen, hogy négy év múlva megint remegnie kell az ötszázalékos küszöb átlépéséért. Szilárd parlamenti pártnak csak 10 százalék körüli eredménnyel tekintheti magát. Kunczéra vár a párt további erősítésének feladata. Az ő szerepét az elnöki poszton véleményem szerint senki nem tudja átvenni. Félállásra pedig sem a főpolgármesteri, sem a pártelnöki pozíció nem alkalmas.

A közvélemény-kutatások szerint Demszky SZDSZ támogatottsággal nyerne az MSZP esetleges jelöltjével szemben is. De ez rossz légkört teremtene a koalícióban.