Vajon a méretükhöz képest kis lélekszámú, nagy zöld területtel rendelkező országoknak megengedjék-e, hogy több szennyező anyagot juttassanak a környezetbe, mint a több lakossal, ám kisebb földterülettel rendelkezők? Többen igennel felelnek erre a kérdésre, és ehhez az "ökológiai lábnyom" elemzésének legújabb eredményeit veszik alapul, amelyeket hamarosan be is vethetnének a klímaváltozással kapcsolatos tárgyalásokon.

Az "ökológiai lábnyom" a népesség fenntartására felhasznált terület nagyságát jelenti. Összetevői a beépített területek, a szántóföldek, az erdők és az a kalkulált földterület, amely ahhoz szükséges, hogy az előállított környezetszennyező anyagokat, például a szén-dioxidot, abszorbeálja.

A nagy országok nagyobb természetes vegetációval rendelkeznek, melyek több szenynyező anyagot képesek elnyelni, illetve több természetes erőforrást biztosítanak a világ számára. Így ezek az országok nagyobb ökológiai lábnyomra tarthatnának igényt, mint a kisebb, sűrűbben lakott államok. Ez jó hír az USA-nak, Ausztráliának, Kanadának, Oroszországnak és Brazíliának, kevésbé örvendetes viszont Japánnak, a legtöbb európai országnak vagy a túlnépesedett Indiának.

A javaslat, mely valószínűleg alaposan felbosszantja majd a környezetvédőket, mégis az egyetlen lehetőségnek látszik arra, hogy bevonják a kiotói jegyzőkönyv aláírását megtagadó Egyesült Államokat a károsanyag-kibocsátás csökkentéséről szóló tárgyalásokba.

A nemzetközi emissziós sorrendet úgy állapítják meg, hogy elosztják a nemzetek teljes ökológiai lábnyomát lakosaik számával. Ennek alapján a csúcsfogyasztó Amerika a lista élére kerül, majdnem tíz hektár földet használ egy-egy lakójának ellátásához. Ausztrália esetében ez az érték 8 hektár/fő. A nyugat-európai országok és Japán 5, illetve 6, Kína kevesebb, mint 2 és India körülbelül 1 hektár/fő értékkel szerepel a listán. A Magyarországra vonatkozó érték Japánéhoz áll a legközelebb, azaz valamivel több mint 5 hektár fejenként. Ugyanakkor a biológiai kapacitás idehaza csak 3 hektár/fő, vagyis - Gulyás Levente, a WWF szakértője szerint - jelentős túlhasználat érvényesül: a természeti erőforrásokat az "újratermelődésük" tempójánál gyorsabban fogyasztjuk el. Ez a zöld területek vagy az ivóvízkészletek esetében máris a források látható szűküléséhez vezet.

Az ökológiailábnyom-elemzés úttörőjének számító WWF környezetvédő csoport két évvel ezelőtt kiszámolta, hogy az emberi civilizáció lábnyoma 20 százalékkal nagyobb, mint bolygónk biológiai kapacitása, és ez az oka a tömeges kihalásoknak és az üvegházhatást okozó gázok légkörben való felhalmozódásának.

Egy brit kutató - Geoff Hammond - a közelmúltban összehasonlította az egyes nemzetek ökológiai lábnyomát és biokapacitását. Véleménye szerint a lábnyomuknál nagyobb biológiai kapacitással rendelkező államok a "jó fiúk", esetükben a fejlődés lábnyomuk méretétől függetlenül fenntartható. A fekete bárányok pedig a biológiai kapacitásukat túllépő országok.

Ez az új nézőpont drámaian megváltoztatja az ökológiai tabellákat. Ausztrália és Kanada a világ legnagyobb ökológiai lábnyomával rendelkező országok közé tartoznak, Hammond kalkulációja szerint velük még sincs gond, mivel biokapacitásuk még nagyobb. Az USA hatalmas lábnyomát majdnem ellensúlyozza óriási biológiai kapacitása, míg Japán jelentősen (majd hétszeresen) túllépi a megengedett határt. Banglades a világ egyik legkisebb lábnyomával és még kisebb biokapacitásával az USA-éval azonos mértékben lő túl a célon.

A kiotói jegyzőkönyv értelmében az országoknak már most lehetőségük van arra, hogy kibocsátásukat a "széntemető" céllal létrehozott erdőkkel kompenzálják. A Hammond-elképzelés azt is megengedné, hogy a teljes szántóterületet is használják ugyanilyen célból.

Óriási vihart kavar azonban az az igazságtalanság, miszerint a fenti elgondolás alapján a globális felmelegedésért az Egyesült Államokat és például Bangladest egyforma mértékben lehet hibáztatni. A WWF lábnyomelemzését vezető J. Loh szerint a biokapacitás nem lehet ésszerű alapja a Kiotó utáni tárgyalásoknak, mivel jelentősen eltérő célokat állít nagyon hasonló gazdasági helyzetű országok elé. Van, aki szerint, bár segítő szándékú és ésszerűnek látszó ötletről van szó, valójában csak újabb eszköz arra, hogy a gazdagok zsarnokoskodjanak a szegényeken.