Hetente olvasható, hogy a román állambiztonság archívumának kezelői kit hívtak be, kinek mi van már birtokában, suttognak arról, hogy közülünk ki okozza majd a következő nyilvános megbotránkozást. De többségünk tudja, hogy ezek csupán morzsák az infómániás médiapiacnak, amelyen többnyire olyanok aratnak sikert a hírrel, interjúval, kommentárral, akik többsége kilencven óta nőtt "újságíróvá", cikkeik egyetlen mércéje a betördelhető karakterszám, ők mindent "lukra írnak", nem kérdeznek senkitől semmit, hiszen a korról nem is tudnak, és nem kenyerük a tényfeltárás. Ami Ceausescu rendőrállamáról manapság megjelenik, jobbára csak a felületen mozog, mint minden olyan helyzetben, amikor valamely témának konjunktúrája van. A nyolcvanas évek végén a mártírképzés volt a menő, ma a bűnbakképzés versenye van, és a hitelesebb kortanúk többsége már a temetőben lesz, mire fontossá válik a nagyobb, tömegeket érintő társadalmi összefüggések feltárása. Akkor pedig majd a történészek szép, koherens narratívái lesznek divatban, a "kulturáltan" előadott és ideológiával átitatott, egymással polemizáló fikciók.

Ma még az iratcsomók, mikrofilmek és számítógépes nyilvántartások legnagyobb része sem hozzáférhető, magam is látom, hogy amit kézhez kaptam - jóllehet 15 évet ölel át -, csak egy töredéke annak, amiről sejtéseim vannak. Számon tartottam például a tisztek nevét, akik időnként kihallgattak, vezették a házkutatást, de ebben az iratcsomóban más tisztek aláírásai szerepelnek. Majd, ha időm lesz - válaszolom -, amikor ismerőseim sürgetik a feldolgozást. Mert néha nagyon zavar az a jóindulatúan megnyilatkozó mohóság, ahogyan az emberek kíváncsiskodnak, mert érzem, köreinkben az egész különös nyomatékot nyert azzal, hogy magyar vagyok, minden dolgunkban a kisebbségi léthelyzet adja az értelmezői (politikai, etikai?) horizontot, és nem az ellenzéki pozíció egy pártállami diktatúrával szemben. Nagyon nyomasztó az a kényszer, hogy egymás közt - bizonyos személyek kapcsán - roppant tapintatosnak kell lennem, ezt diktálja a nemzeti védekezési reflex, amit már Babits is megírt és kifogásolt a kisebbségi kultúrában, az a hallgatólagos viselkedési norma, hogy ne adjuk ki egymást, ne teregessük ki a szenynyest.

Nem volt véletlen, hogy az egykori erdélyi református püspök, Makkai Sándor emigrációjának valódi okára is oly későn derült fény, éspedig arra, hogy a szigurancánál (az egykori szekunál) saját anyósa súgta be. Belterjes világ a mienk, tudta ezt már a püspök úr is, és "törpeségünk" egyik átka, hogy minden erkölcsi különbség elkenhető. Ebből a szempontból - a szekusdosszié sok kényes pontja közt - az egyik legkonkrétabb tényanyag arra enged következtetni, hogy a mindenkori párttitkár is igen keményen együttműködött a belüggyel, szilárdan illeszkedett a láncba. Ha magyar volt, az is. És ha szóvá tenném, most úgy fordítaná meg a helyzetét, hogy rám kérdezne (van erre példa): Hát te nem voltál pionír? És tagadhatatlan: "mindenki szem a láncban", Illyés verse fejemhez verhető. Oly groteszk így, hogy nevetnem kell.

Az olvasók közben - egy adag komcsizás kíséretében - nassolva fogyasztják egy letűnőben levő generáció viselt dolgainak - megalázottságának, türelmének, szenvedésének, meghunyászkodásainak, árulásainak - hírként forgalmazott, színtelen-szagtalan végtermékeit, a betűgyárakba töltött eleven sorsok uniformizált ropiját. Hát persze, kinek kellene már az őszinteség, hol vannak a görög tragédiák.

Cs. Gyimesi Éva
irodalomtörténész