Mindezt nem szemrehányásként mondom, csupán tényszerűen; a múlt héten színes, képriportos, hőseposzos fílingű oldalpárokat lehetett nézegetni arra vonatkozólag, hogy akkor most mi is a helyzet e tehetséges generációval, ezzel az Aranycsapatra emlékeztető garnitúrával, amely kitűnő feltételek között, a Várszegi Gábor által felépített Sándor Károly Akadémián edz és tanul, s amely elhozza nekünk a jövendőt.

Azóta semmi. Nem értem én ezt.

Én azt olvastam, nekem azt sulykolták, hogy ez a válogatott simán megnyerheti az Európa-bajnokságot; tagjai közül nem egyet külföldi kérők sora vinne azonnal, és ha eddig temettük is ezt a szánalmas, piti kis magyarfutball-mezőnyt, akkor íme a bizonyság: lehet másképp is csinálni, akárki meglássa.

Erre itt ez a nagy, mély hallgatás. Alighanem a fiúk sem értik, mire föl.

A múlt héten még az is belekerült az újságba, hogy fogat mosnak, illetőleg cipőt pucolnak, továbbá az utcákat róják az Eb helyszínén és reggeliznek, ellenben mostanság hiába nyitják ki a lapokat, sehol egy sor az életükről, azt leszámítva, hogy - mint írja a sportnapilap - Németh Krisztián elsősorban a házigazda Luxemburgnak küldött duplája nyomán bekerült a torna válogatottjába. Sehol egy kiadós zuhanyzás vagy önfeledt ajándékvásárlás. Mi történt? - kérdezhetik egymás között. Dobott a média - reflektálhatnánk a magunk módján.

Éppen ez az.

Az elmúlt bő hónapban sikerült kreálni egy olyan, több szálon futó sztorit, amely alkalmas volt arra, hogy ifjakat más dimenzióba helyezzen; megzavarja, eltávolítsa őket a valóságtól. Ez a kétségkívül tehetséges, és - a nyilatkozatok alapján - abszolúte pozitív benyomást keltő korosztály hirtelen belecsöppent egy olyan, "a háttérből" is generált szituációba, amelyben már akkor héroszoknak, letéteményeseknek és újpuskásöcsifélének állították be, amikor még egyetlen métert nem futott a luxemburgi pázsiton. Hogy a végeredmény az lett, ami - a vendéglátók legyőzése mellett "gólnélküli" vereség az oroszoktól és a spanyoloktól, így sima kiesés -, lehetne mellékes is, főként, ha tudjuk, a játékosok a fokozott érdeklődés nyomán nem csupán a feladatukra koncentráltak, hanem, például, arra: miért mindig Németh van a "nagy képen".

Hanem, hogy minek kellett ez.

Érdeklődésből visszalapoztam az 1984-es Népszabadságokat, ugyan, mit írtak a szovjetunióbeli Eb-n aranyérmet szerzett magyar ifjúsági válogatottról. "Remek rajt az Eb-n" - állt a helyszíni tudósítás címében, miután a Bicskei Bertalan vezette együttes 3-0-ra legyőzte a csehszlovákokat. "Ma 13 órakor" - e rövid jelentés pedig a szovjet-magyar döntőt harangozta be. Pedig Petryék (Pintérék, Kovács Kálmánék...) egyebek között a spanyol társulatot múlták felül, s a döntőt százezer néző előtt vívták.

Csak akkoriban talán a helyükön voltak a dolgok. (Talán túlságosan is..., de ez más lapra tartozik.) Mindenesetre hőseposzokat akkor fogalmaztak meg a válogatottról, amikor már túl volt egy s máson, és - idézet a helyszíni tudósítások egyikéből - Zvara gólját az unalomig ismételgették a szovjet televízióban. A Népszabadságban vezető anyag volt, amint a játékosok az Eb-trófeával a kezükben hazaérkeztek, s bizony Petry Zsolt is "beverekedte" magát a lapba egy interjúra azzal, hogy a döntő - valóban mindent eldöntő - tizenegyespárbajában három próbálkozást is hárított.

Más világ volt: mondhatják erre.

Úgy van. A pipába csavart laszti lényegesebbnek látszott, mint a fogmosás.