A választási kampány során ugyanis a pártok ellenőrizhetetlen forrásokból származó forintmilliárdokat költöttek el hatalomra jutásuk érdekében.

Ez a nyakló nélküli és ellenőrizhetetlen költekezés súlyos következményekkel járhat szabadságunkra nézve. A titokzatos kampánypénzek dominanciája ugyanis azt jelenti, hogy bárki nyeri a választásokat, nem lesz elég erős a közérdek képviseletére a kampányadakozókkal, azaz a magánérdekkel szemben.

Az ad ugyanis pénzt a kampányra, aki úgy gondolja, még több lesz neki, ha az általa támogatott politikai erő hatalomra jut. És kik azok, akiknek sok pénzük van és a választás kimeneteléből hasznot remélhetnek? A hazai és multinacionális magánvállalatok.

Számukra a kampányra elköltött milliók csupán befektetés, amely busásan megtérülhet. Mit várhatnak cserébe? Legfőképp befolyást és bejárást, az államférfi odaadó figyelmét, valamint érdekeik képviseletét a döntéshozatalkor.

A nagyvállalatok kampánypénzen vásárolt politikai befolyása kiválóan illusztrálható az Egyesült Államok példájával. A kongresszusi képviselők kétéves mandátumuk jelentős részét azzal töltik, hogy összekalapozzák a következő választási kampány árát. Amerikában azonban minden egyes adományt nyilvánosságra kell hozni, mikor, kitől és mennyit kapott a politikus. Az adatbázis az interneten is hozzáférhető, ezért nem nehéz nyomon követni, hogy a kampánypénzek milyen hatással vannak a törvényhozásra.

Például a gyógyszergyárak által bőkezűen támogatott kongresszusi képviselők tavaly olyan törvényt alkottak, mely megtiltotta az olcsó gyógyszer importját Amerikába, és elvette az állami szervek jogát, hogy a belföldi gyártókkal tárgyaljanak az alacsonyabb ár érdekében. Az amerikai politikai kampányokat nagyrészt magánforrásokból finanszírozzák. Ennek következtében a nagyvállalatoknak aránytalanul nagy befolyásuk van a törvényhozásra és a kormányzatra. Sajnos minden jel arra utal, hogy ez itthon is be fog következni.

Amerikában a helyzet annyival jobb, hogy ott a kampányfinanszírozás szigorú szabályok között zajlik, s ezek megsértése komoly következményekkel jár. A hatalmon lévő republikánusok képviselőházi vezére, Tom DeLay azért kényszerült nemrég lemondani posztjáról, mert a különböző nagyvállalatoktól begyűjtött pénzeket a vád szerint törvénytelen módon fordította kampánycélokra. Elképzelhető-e, hogy egy hatalmon lévő magyar párt első embere hasonló okból veszítse el pozícióját? Miként vélekedhetünk a magyar jogállamiságról (the rule of law), ha maguk a törvényhozók szegik meg, pártállástól függetlenül, a saját maguk által alkotott törvényeket? És itt már nem csak a parlamenti dohányzásra vonatkozó szabályok megszegéséről van szó. Itt a választási kampány tisztasága, a demokrácia egyik alapvető intézménye forog kockán.

A magyar közvélemény pedig tájékozatlan és erőtlen ahhoz, hogy a hatalmon lévők tranzakcióit érdemben ellenőrizze. A magyar társadalom nem rendelkezik számottevő demokratikus hagyománnyal, ami jelentős mértékben befolyásolja a nép viszonyát a hatalmon lévőkhöz. A történelmi tapasztalatok miatt a hatalomhoz való alkalmazkodás igénye nem elhanyagolható a hatalom ellenőrzésének igényéhez képest.

A közbeszerzések botrányos lebonyolítása, a pártok gazdasági holdudvarait a közvagyon rovására gazdagító állami intézkedések arra engednek következtetni, hogy a nép rendelkezésére álló eszközök meglehetősen korlátozottak a mindenkori kormány feletti ellenőrzés gyakorlásához.

A magyar civil szervezetek lehetőségeit például nagymértékben behatárolja anyagi függőségük a politikai hatalomtól. Hiszen a mindenkori kormány előszeretettel finanszíroz közpénzen olyan tevékenységeket, melyeket a gyakorlatban nehéz megkülönböztetni a kampánytól. Az is bevett szokás, hogy a kormány a saját eredményei népszerűsítésére költ. A mindenkori ellenzéket mindez arra kényszeríti, hogy a kormányt ellensúlyozandó, még több magánforrás után nézzen.

Emellett a választások közeledtével a közpénzből fizetett, a közérdek szolgálatára létrehozott államigazgatást is kampánycélra használják fel. A Miniszterelnöki Hivatal egyik államtitkára például vezető szerepet vállalt a kampány irányításában. A politikus a kampány idejére nem mondott le államtitkári posztjáról, apanázsáról, sofőrös autójáról vagy éppen hivatali mobiljáról. Az adófizetők azonban nem azért tartják el a tisztségviselőket, hogy munkaidőben mással foglalkozzanak, mint hivatali feladataik ellátásával. Ha pedig az államapparátus számára nem okoz gondot, hogy a hivatalnok nem a feladatát végzi, akkor mi szükség van egyáltalán a posztjára?

Hogy az ellenzék nem tette kampánytémává mindezt, valószínűleg annak köszönhető, hogy ők is hasonlóképpen cselekedtek, amikor kormányon voltak.

A sajtóban nemegyszer napvilágot látott, hogy a nagy pártok a törvényben meghatározott határ felett milliárdokat fordítanak a választási kampányra. Ezzel a szabad magyar sajtó nagy szolgálatot tesz a demokrácia ügyének.

Sajnos, a legfontosabb kérdésről eddig még nem esett szó. A demokrácia jövője szempontjából ugyanis az a kulcsfontosságú kérdés, hogy pontosan honnan származtak azok a milliárdok, melyeket a pártok kampánycélokra fordítottak? Mely vállalatok vagy magánszemélyek adományoztak a pártoknak, és ezért mit kaptak, vagy mit várhatnak majd cserébe? Ha nem volt elegendő a törvényben megszabott kampányöszszeg, akkor a pártok miért nem változtatták meg a törvényt?

Eddig még nem készültek oknyomozó riportok a titokzatos pénzek forrásairól és hatásairól. Pedig a helyzet nemzetbiztonsági szempontból is aggályos. Nem zárható ki, hogy különböző vállalatokon keresztül idegen kormányok is befolyásolhatják a magyar választásokat.

Minderről feltűnően hallgat a jobb- és a baloldal sajtója is. Ennek talán az lehet az oka, hogy mindkét oldal részese volt a kampányfinanszírozás homályos ügyleteinek.

Pedig az igazság felfedése a magyar sajtón múlik. Hiszen a választások valódi vesztese a szabadság lett.

Dr. Nagy Sándor András
jogász, az Amerikai-Magyar Kongresszusi Kapcsolatok Központjának elnöke