Igaz: erőtlen a szakszervezetek hangja, sok régi, szürke arcot látni régi és szürke szatellitszervezetek élén.  De nem hagyható említés nélkül az a független szakszervezeti mozgalom, amely a rendszerváltoztatás forrásvidékén keletkezett. 1988 májusában, még félillegalitásban alakult meg az első független szakszervezet, Walesáék Szolidaritása után az első, az akkor még létező „keleti blokkban”. Méghozzá sűrű politikai golyózáporban a rémült egypárti szakszervezet és az egypárt irányából.  E golyózápor egyik fő fészke mellesleg az akkori Népszabadság volt. Tudom, hogy ez a lap már nem az a lap, de azért a cikk zord szigorába vegyülhetett volna némi önvizsgálat is. (Gyorsan tegyem hozzá: volt akkor másmilyen hang is, többek közt szegény Bossányi Kataliné.)

Az első független szakszervezetben még ott működött lelkesen – természetesen társadalmi munkában – a rendszerváltó elit színe-java. Az ő érdemük, hogy az új Országgyűlés elsők között hozta meg az általuk kidolgozott szakszervezeti törvényt és a sztrájktörvényt. Többek politikai előiskolája lett ez a munka, a mai közélet sok ismert alakja nevelkedett e mozgalomban, emitt Horn Gábor látható ma, amott Őry Csaba vagy Pokorni Zoltán.  A függetlenek ellenfele akkor még nem „a tőkés” volt, mert efféle még nem létezett, hanem jó ideig a monolit ősszakszervezet, amely masszívan védte egyeduralmát, no meg a kasszát. (Érdekesen sok irányba vezetett az egykori SZOT, majd az ebből kinőtt MSZOSZ vezetőinek útja. Nagy Sándor most, a választáson esett ki a politikai pikszisből.  Kósáné Kovács Magda Brüsszelben kulturáltan és magas színvonalon visz egy liberális szocialista vonalat.  Bársony András külügyi államtitkár. Csintalan pedig? Akit érdekel a fejlődése, kapcsoljon a Hír TV-re.)

Ha már május elseje, hadd essék szó – a feledés ellen – az 1989-ben először megrendezett Függetlenek Majálisáról, amelyre ömlő esőben kétszázezren jöttek össze a város pereméről. Zengett a Marseillaise, öreg szakik, kabátjukon régről megőrzött „kalapácsos ember” jelvénnyel a magasba emelték öklüket, és sírtak. Patetikus volt? Lehet. De szép és feledhetetlen.

És rövid életű. Nem mondanám, hogy a mai liga ugyanaz, mint amit bátor munkások és értelmiségiek akkor létrehoztak, és példásan demokratikus módon alulról fölfelé építettek. Annak a Forgács Pálnak a vezetésével, aki a szindikalizmusnak a Tóth Levente által hiányolt "hőse", "karizmatikus bátor vezető" volt, illetve lehetne, ha nem idősen és betegen érkezett volna meg életébe a kihívás, amelyről 1948 óta, a szabad szakszervezetek szétverése óta hiába álmodott. S akit tíz évvel ezelőtti halála óta éppúgy elborít a feledés, mint a rendszerváltás több más emblematikus, eltávozott alakját. Nem állítom, hogy ebben az ügyben elfogulatlan vagyok. Azt se, hogy a téma szakértője lennék, és érdemben meg tudnám ítélni a munkahelyi önvédelem mai helyzetét. De haragszom a történelmi amnéziára, amely egyszerűen átlép egy szép és fontos korszakot, s ezzel összemos múltat és jelent.

Fencsik Flóra
újságíró