Az amerikai irodalom legnagyobb élő klasszikusa kedves ember, túl udvarias ahhoz, hogy a pokolba küldje a holland újságírót meg talán a magyart is, pedig az igyekszik nem szemtelenkedni. Csak annyit kérdez, árulják-e még a füstszűrő nélküli Pall Mallt. Előhúzza a belső zsebéből, azt mondja, alighanem már csak miatta van forgalomban, de azonnal el is teszi. A 2. Sugárúton ülünk, két sarokra a lakásától, egy tiszta kis vendéglőben. Kurt Vonnegutot itt mindenki ismeri, nyilván minden újságíróval itt ebédel, de New Yorkban tilos a dohányzás az éttermekben, még neki is. Velünk van amerikai kiadójának munkatársa, csinos, komoly nő, pirul, amikor arról esik szó, hogy egyszer már megígérte, mármint Vonnegut, hogy nem ír több könyvet, de nem tudott ellenállni, a Seven Stories anynyira kitartóan kérte. - Nagyon haladó kiadó. Azt tette velem, mint Jézus Lázárral - mondja, és megint nem tudni, viccel vagy komolyan beszél.

Ebben a vallásos Amerikában ő az utolsó, akitől bibliai hasonlatokat várna az ember. - Amikor Karl Marx azt írta, hogy a vallás a népek ópiuma, az csak azért volt, mert akkoriban az ópiumszármazékok voltak az egyetlen ismert fájdalomcsillapítók. Csak később forgatták ki úgy, hogy harcos ateizmusnak tűnjön - fejtegeti. Továbbá pozitívan beszél a Kommunista kiáltványról, és bevallja, hogy ő, amikor 18 lett, először egy szocialista párti elnökjelöltre adta a voksát, mert akkor még olyanok is voltak (nem is egy, persze gyűlölték egymást). Azóta a demokratákra szavaz, bár Franklin Delano Roosevelt volt az utolsó elnök, aki tényleg törődött a néppel. De a politika csak anynyiban érdekli, amennyiben a Föld nem is szép lassan, hanem szerinte rohamos gyorsasággal pusztul. Nem hatja meg, hogy Közép-Európában két íróból is elnök lett.

- Szinte minden író negyvenéves kora előtt írta a legjobb műveit. Hemingway 48 évesen azt mondta, még száz története van. De már nem volt neki, csak kettő. Nekem szerencsém van, mindent elmondhattam, amit akartam, mindent kinyomtattak - játssza megint azt, hogy ő már nem akar semmit az élettől, mindenki hagyja békén. Legújabb könyvét, a magyarul most megjelent A hazátlan embert New York felé a vonaton három óra alatt el lehetett olvasni. Hiba volt, mert most folyton lebukik. A kérdésekre válaszként sztorikat, néha szó szerinti mondatokat idéz belőle, mintha csak azt mondaná, ott van minden leírva, hagyjátok már befejezni az omlettemet. És tényleg, a könyv végtelenül bölcs, tiszta és egyszerű. Nincs rajta mit magyarázni. El kellene olvasnia mindenkinek.

De arra, hogy "a nemzet könyvtárosa", az olvasásmániás Laura Bush vajon az ő írásait is az iskolások kezébe adná-e, nincs felelet. - Nem ismerem Laura Busht, nem tudok róla semmit - mondja az ember, aki egykor a gleccserekhez hasonlította a háborút. Mind a kettő ellen lehet könyveket írni, de egyiket sem lehet velük megállítani. - Túl sok pénzt keresnek vele. A háború a milliomosokból milliárdost, a milliárdosokból billiomost csinál - mondja, ez is idézet saját magától, a bon mot-t még Vietnam idején találta ki. Irakra szerinte nem az amerikai lelken a Világkereskedelmi Központ lerombolásával ejtett seb begyógyítása, hanem az olaj miatt volt szükség. - Ez egy fasiszta ország - mondja Amerikára, és ránk néz, mintha azt kérdezné, ezt akarjuk-e hallani. - Minden pénz és hatalom a nagyvállalatok kezében van - teszi hozzá, amikor látja rajtunk, hogy nem feltétlenül. - Bushnak nem kell félnie tőlem, az én elveimet Washingtonban senki sem képviseli.

- Levettem a kezem az emberiségről - közli, de most biztos, hogy tréfál. Onnan tudni, hogy minden kedves embernek, minden szép nőnek, minden napos délelőttnek örül. Különben is, mondja, legszívesebben jövőügyi miniszter lenne. - Nem, nem voltam még Magyarországon. Sajnálom is, mert azt hallottam, ott vannak a legszebb lányok - emeli fel kérdőn a tekintetét, mint aki csak megerősítést vár, és már veszi is a repülőjegyet. Kurt Vonnegut öreg, de még nem vén. Így van ez.

Levettem a kezem az emberiségrõl