Tűzpiros Csodalámpa
Ádám 15 éves, most fejezi be a nyolcadik osztályt Debrecenben. Gépipari, informatikai szakközépiskolában tanul majd tovább, ugyanott, ahol annak idején édesapja is végzett.
Nagy Lajos sok-sok éven át mozdonyvezető volt. Eredetileg ugyan erdész szeretett volna lenni, csak az apja, aki szintén mozdonyvezető volt, arra kérte, hogy ne menjen el olyan nagyon messzire, Sopronba tanulni. Így hát otthon maradt Debrecenben, és a családi hagyományokat követve, mozdonyvezetőnek állt.
Ádám a második házasságából született. Nagy Lajos ma már rokkantnyugdíjas, évekkel korábban vállalkozni kezdett, a kis kertjükben virágot nevel fólia alatt. Amikor a felesége munkanélküli lett, betársult mellé.
A férfi napra, percre pontosan mondja, mikor fordult meg az életük.
Ádám 1999. június 13-án este lett nagyon rosszul, kórházba kellett vinni. Fáradtságra már korábban is panaszkodott, feltűnően aluszékony volt, a testét pedig rejtélyes véraláfutások borították. Leukémia, mondták az orvosok.
- Annyit értettünk meg, hogy Ádám vére szinte fekete és nagyon sűrű - meséli Nagy Lajos -, a testében pedig 24 óra alatt megduplázódnak a daganatos sejtek. Megkérdeztem: tessék mondani, hosszú lesz ez a betegség? Igen, imádkozzanak, hogy minél hosszabb ideig tartson, válaszolták halkan az orvosok. A következő két-három hétben aztán kérdeznem se kellett, esténként úgy búcsúztak tőlem a nővérek, ha a gyerek megéri a reggel nyolc órát, akkor talán megmarad.
Ádám másfél évig nem nagyon hagyhatta el a klinikát: édesanyja végig ott volt vele - másfél éven át egy széken ülve aludt fia ágya mellett.
Ádám hosszú ideig csak a fejét tudta mozdítani, szinte teljesen magatehetetlen volt. Sugárkezelésre vitték és kemoterápiát kapott. Testébe állandóan öt-hat branült, és kanült ültettek be, ezeken keresztül adagolták a gyógyszereket.
- Próbáltam magam képbe hozni, elolvastam mindent a betegségéről - meséli az apa. - Ölben hurcoltuk mindenhova a fiamat, akinek szörnyű izomgörcsei voltak az állandó fekvéstől. Amikor pedig már hazaengedték, úgy teltek a napjaink, hogy reggel bementünk a klinikára kezelésre, onnan dél körül értünk haza. Ebéd után viszszavittük kezelésre, aztán hazajöttünk vele másfél-két órára, és később újra visszamentünk az esti terápiára. Nagyon nehéz volt, de csinálni kellett, úgy voltunk vele, ha kibírja, kibírjuk, túléli. Az orvosok azzal biztattak, a gyermekkori leukémia 75 százalékban gyógyítható. Én száz százalékot veszítek, ha meghal a fiam, válaszoltam rá.
Miközben Ádám édesanyja nem mozdult a fiú betegágya mellől, a papa dolgozni próbált. Az életüknek azért mennie kell tovább, győzködte magát, de csak rövid ideig kötötte le a kertészkedés. Ha tönkremegyünk, hát tönkremegyünk, mondta, és inkább ő is a kórházban töltötte az idejét.
- Úgy is nézett ki akkoriban a kertészetünk. De folyton az járt az eszemben, hogy virágot még ültethetek, a fiamnak most van szüksége rám. Kártyáznom kell vele, megmasszírozni a lábát, ha begörcsöl. Néha délben nekiindultam, hogy hazanézzek, délután ugye bejössz, szólt ilyenkor utánam Ádám. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, feladja a küzdelmet. Mindent megtettünk, hogy ez ne történjen meg.
Ádám mellett sokszor az osztálytársai is ott gubbasztottak. Időnként szóba került, hogy talán évet kellene halasztania az iskolában, ám a diákok, tanárok együtt segítettek neki felkészülni a vizsgákra. Az osztálya végig viszszavárta.
Voltak olyan időszakok is, amikor a fiút nem látogathatta senki, hogy ilyenkor se unatkozzon, édesapja azt találta ki, fabrikáljon a saját szórakoztatására ezt, azt. Próbáljon például repülőmodelleket készíteni...
Ádám állapota közben már szépen javult, igaz, a többéves ágyban fekvés után újra meg kellett tanulnia például járni.
Hét év telt el az életéből betegségben.
Amikor már újra mehetett iskolába, a csontritkulása miatt testnevelésből még sokáig fel volt mentve. A repülőgép-modellezés maradt számára az egyetlen sportolási lehetőség. Tagja lett egy modellezőklubnak, hétvégeken sokszor hajnali hattól este nyolcig tervezett, illesztgetett, ragasztott. Kiderült, hogy minden olyan tulajdonsággal bír, amely egy jó modellezőnél elengedhetetlen: kézügyesség, türelem, pontosság.
Tavaly motor nélküli vitorlázógép-modelljével elindult az országos bajnokságon. (A verseny lényege, hogy a saját készítésű modell hat futamban felemelkedjen a levegőbe - az győz, akinek a legtovább marad fenn a gépe, de legalább is, minimum 2,5 percig.)
Ádám a kategóriájában magyar bajnok lett.
- A fiam nagyon szerette volna kipróbálni azt is, hogy milyen motoros műrepülőgéppel versenyezni - mondja az édesapa. - Amikor azonban kiderült, hogy drága egy ilyen modell, elkeseredtünk. Valaki ekkor azt mesélte, van egy alapítvány, amely kívánságokat teljesít...
Patzauer Éva kislánya súlyos betegségben, nyolc és fél évesen halt meg. Éva nem szívesen beszél a történetükről, a múltat - férjével, Gáborral együtt - inkább a jövő segítségével próbálta lezárni. Úgy döntöttek, amerikai mintára itthon is létrehoznak egy olyan alapítványt, amely három és tizennyolc év közötti, életveszélyesen beteg gyerekek kívánságát teljesíti. A Csodalámpa Óhaj-Sóhaj Kívánságteljesítő Alapítvány 2003-ban kezdett el működni, hat-nyolc önkéntessel, ma már 30-35 felnőtt tölti szabad ideje javát a beteg gyerekek kívánságainak teljesítésével. Ők mindent azonnal félretesznek, ha befut egy óhaj, mert tudják, hogy sok gyereknek nincs ideje várni. Egy-egy daganatos vagy leukémiás kisgyereknek nem lehet azt ígérni, hogy majd, később, egyszer...
A kívánságteljesítő "dzsinnek" ezért nem ismernek lehetetlent. Azonnal megoldások után futnak. Ha kell, akár éjjel-nappal szerveznek vagy szponzorokat keresnek, de volt olyan is, hogy az idő szorítása miatt egyikük a saját pénzén vásárolta meg az óhajtott számítógépes játékot. A kisfiú, aki kérte, egy egész délutánt boldogan végigjátszott vele. Akkor még nem lehetett sejteni, de ez élete utolsó délutánja volt...
Eddig 255 óhajt sikerült teljesíteniük, delfinsimogatástól gőzmozdonyvezetésen át, balettozásig. Az egyik legképtelenebb, aztán mégis csak valóra váltott kívánság például az volt, hogy egy 13 éves fiú Szupermenként szeretett volna repülni. Ehhez hosszas töprengés után végül egy sárkányrepülő segítségét vették igénybe.
- Eredetileg csak élményekkel akartuk megajándékozni a beteg gyerekeket, elmenni valahová, találkozni valakivel, csinálni valamit, hogy legalább néhány órára elfeledkezhessenek a kórházról, és a kezelésekről - meséli Éva -, ám egyre több tárgyiasult óhaj is befutott hozzánk. Idő kellett, míg rájöttünk, azért kérnek sokan például mobiltelefont, mert nagyon szeretnék tartani a kapcsolatot a "külvilággal", fényképezőgépet pedig, hogy legalább fotókon láthassák a távollévő családtagjaikat. Magyarországon a becsléseink szerint ötezer olyan gyerek él, aki kérhetne tőlünk.
Éva az első pillanattól biztos volt az alapítvány sikerében, úgy gondolta, a beteg gyerekek másokat is ugyanúgy megérintenek majd, mint őt, mások sem tudnak nekik nemet mondani. Fertőzőek vagyunk, állítja nevetve, és nagyon büszke rá, hogy most már előfordul, azzal hívja fel őket valaki: nézegette a honlapjukat, megakadt a szeme az egyik kívánságon, úgy hiszi, tudna segíteni a megvalósításában.
Ádám kérése eleinte nagy fejtörést okozott nekik, egy ilyen modell ugyanis tényleg sokba kerül. Saját szűkös kereteikből megvenni nem tudták, de addig kérdezősködtek, addig kértek, amíg sikerült szponzort találni rá. Ekkor jött az ötlet, legyen életre szóló élmény az átadás napja is. Amikor Ádám április 14-én a Tököli repülőtérre érkezett édesapjával, legnagyobb meglepetésére példaképével, Besenyei Péter sokszoros világbajnok műrepülővel találta szemben magát, tőle kapta kézbe a modellgépet rejtő hatalmas dobozt.
A szemtanúk úgy mondják, nemcsak Ádámot nyűgözte le Besenyei Péter meséje a műrepülésről, a híres pilóta is elámult Ádám beszámolóján a modellezésről. A dobozt együtt nyitották ki, együtt leltároztak, megvan-e minden: törzs, motor, távirányító stb.
Amikor azt kérdezem Ádámtól, hol tart azóta a modell összerakásában, lelkesen sorolja a műveleteket - mindössze annyit értek meg: már csak az elektronika és a motor összeszerelése van hátra. Aztán jöhet a berepülés. A kékszemű, mosolygós fiú felnéz az égre ennél a mondatánál. Elkapom édesapja pillantását, akiknek hirtelen könynyek futják el a szemét. Büszke vagyok rá, mondja aztán nagyon halkan.
- Besenyei Pétertől kaptunk egy könyvet - meséli az apa -, az életéről szól. Ez adta az ötletet. Mi lenne, ha a fiam megírná mindazt, ami vele történt. Nekem nincs pénzem, hogy viszonozni tudjam a sok jót, amit Ádám a betegsége alatt másoktól kapott, ha lenne, sokat adnék például a csodalámpásoknak. Nem a modellért. Hanem a hitért, amit Ádám rajtuk keresztül kapott. A papírra, nyomdára valahogy előteremtem a pénzt, legfeljebb kölcsönkérem. Az eladott könyvek árából pedig másokat fogunk segíteni. Sokszor mondják nekem, milyen erős vagyok, hogy ezt a hét évet így végigcsináltam. Mindig azt felelem rá, láttam szülőket, akik elveszítették a gyereküket, mégis éltek tovább, szerintem ők az erősek, nem én.
Ádám a napokban volt kontrollon, mindent rendben találtak nála. Most ballagásra készül, meg a modellező magyar bajnokságra június elején. Egy tűzpiros motoros műrepülőgépet küld majd fel, amelynek azt festette az oldalára: Csodalámpa.
