Szellemharc
Antall József kormányozni kezdvén igen gyorsan lecsúszott a népszerűségi listák aljára; pártja is, kormánya is elvesztette támogatóinak túlnyomó részét, s a miniszterelnök halála után néhány hónappal a Boross Péter által "Antall József szellemében" tovább vezetett kormány sokkal nagyobbat bukott, mint azóta bármelyik. Antall népszerűtlenségnek éppenséggel nem az volt az oka, hogy szigorúbban értelmezte a gazdasági racionalitás követelményeit, a demokrácia játékszabályait és szigorúbban zárkózott el az "ordas eszméktől", mint a gyarló tömeg, mely fölött lebegni vélt, hanem éppen az ellenkezője. A sodródó, bizonytalan, a válsággal szemben tehetetlen gazdaságpolitika, a szélsőjobbal szembeni kétértelmű magatartás és a demokrácia minőségének rombolása, mely a médiaháborúban csúcsosodott ki.
Ha a "baloldalon" azért változott volna megengedő közönnyé a hajdani ellenszenv, mert megváltozott az értékrend, akkor ennek a változásnak Orbán Viktor értékelésére is ki kellene terjednie. Hiszen Orbán Viktort éppen azért "nem szeretjük", amiért Antall Józsefet "nem szerettük". Kétségtelen, hogy Orbán túltett Antallon, de a túltevés nem változtatja ellentétességgé a hasonlatosságot. Amit Antall nem egészen dicsőségesen kezdett, azt folytatta Orbán teljes dicstelenséggel.
A megengedő közöny mögött nincs átértékelés, nincs értékváltás, csak felejtés. Ez a felejtés pedig nem ártalmatlan, hiszen elidegeníti azokat, akik ma Orbán Viktor populista, tekintélyelvű nacionalizmusával hadakoznak a köztársaság elemi érdekeiért, ennek a harcnak a gyökereitől, a kezdeteitől, melyek az Antall-érába nyúlnak vissza.
Az elfelejtett történelem kiszolgáltatott történelem, át lehet benne rajzolni az előjeleket, hogy a folyamatosságból színváltás, a színváltásból folyamatosság legyen.
Orbán Viktor nem sokkal azután, hogy az elhíresült hangfölvételen kampánycsendsértésre biztatta magát és híveit abban az - egyáltalán nem hamis - tudatban, hogy ezt büntetlenül tehetik ("az OVB biztos elmarasztal, a jogászok megvédenek, oszt jó napot!"), a Hír TV-ben, a kampánycsend előtti utolsó órában szembenézett azzal a kérdéssel, miért is nem gondoskodtak a rendszerváltás hajnalán arról, hogy a választások körüli kurrens törvénysértéseknek komolyabb következményei legyenek. Azt mondta - és mondhatta anélkül, hogy bárkinek föltűnt volna és bárkit ellenvetésre ingerelt volna - azért, mert 1990-ben a demokrácia normális felfogása működött Magyarországon, amíg a szocialisták ezt le nem rombolták. A rendszerváltó erők hittek a rendszer öntisztító képességében, és azt gondolták, hogy ha valaki mocskos dolgokat tesz, politikailag megsemmisül az emberek szemében.
A valóságban Orbán Viktor 1990-ben egészen másképp reménykedett. Így: "Egyszer már volt részünk olyan mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF." Ezt azon a sajtótájékoztatón jelentette ki, melyet az (Orbán szerint Antall József pártja által) lezsidózott és lekommunistázott MSZP, SZDSZ és Fidesz tartott abból az alkalomból, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter kétségbe vonta nemzeti és demokratikus elkötelezettségüket. Abból az alkalomból vonta kétségbe, hogy Bossányi Katalin kolléganőnk (Isten nyugosztalja!) interpellált, amiért a kormány Antall József személyes irányításával, az ellenzék befeketítésével durván beleavatkozott a Magyar Nemzet privatizációjának folyamatába, s elindította a lapot azon az úton, melyen eljutott odáig, ahol most áll. A három ellenzéki párt elhatárolódásra és külügyminisztere menesztésére szólította fel Antall Józsefet, aki természetesen külügyminisztere álláspontjával azonosult.
Jeszenszky Géza most is fölszólalt: Antall József híveinek a Fidesz mellett a helyük (Antall József üzenete, Magyar Nemzet, április 21.). Nem is kétséges: ha Orbánnak igaza volt egykoron, akkor Jeszenszkynek is igaza van most. Hiszen most leginkább a Fideszre ismerhetünk rá abban a képben, amit Orbán Viktor másfél évtizeddel ezelőtt Antall pártjáról alkotott. A legyalázott párt legyalázója helyébe lépett.
Jeszenszky cikkének hátoldalán Körmendy Zsuzsanna azt írja, hogy "Antall József miniszterelnököt kormányzása idején pontosan olyan közellenségként kezelték, mint ma Orbán Viktort." Orbán Viktor bizony már az Antall-érában is úgy érezte, hogy közellenségként kezelik, mégpedig Antall József kormányának pártjai, melyek - 1992-es pécsi kongresszusi beszéde szerint -: "nyílt háborút hirdettek a Fidesz ellen. Egyre több jel mutat arra, hogy politikai ellenfeleink ugyanolyan kíméletlenül, ugyanolyan gusztustalan eszközökkel indítanak ellenünk offenzívát, mint tették korábban az SZDSZ ellen." De a "kíméletlen" Antall József se véletlenül alkalmazta azokat a "gusztustalan eszközöket", hiszen Orbán Viktor és Kövér László társszerzők olyasmiket írtak róla szóló cikkükben (A koalíció én vagyok, 1991. december 4.), hogy "ma nincs felelős kormány"; "kormánypárti oldalon bevett szokássá válik a politikai ellenfelek lehazaárulózása"; elenyészni látszik az "esély arra, hogy a józan, mérsékelt erők kompromisszuma elejét tudja venni a demokratikus berendezkedés destabilizálódásának"; végül pedig: "Antall mindmáig ügyesen kihasználta azt az MDF-es populista dalnokok által keltett, ébren tartott, majd hisztériás rohamokká fokozott pszichózist, amely szerint az ország végvárát már csak néhány megmaradt, igazi avantgárd magyar védi a kommunista hatalomátmentők, a kozmopolita-hazaárulók, bolsi apák, bolsi fiúk, liberális cafrangokba öltözött ellenzék egyesült hadai ellen, (hogy most ne is beszéljünk a fennen köröző karvalytőkéről)." Antall József ügyességét ma Orbán Viktor tanúsítja valóban. Aki ezt az örökséget értékelni tudja, annak mellette a helye.
Antall József gazdaságpolitikája változékony volt, eklektikus, következetlen és sokszor esetleges. Egymást kergették az egymásnak ellentmondó, egymást kioltó és hatályon kívül helyező gazdasági programok. Az eredeti kormányprogramja illúziókra épült és pillanatok alatt összeomlott. Amit Rabár Ferenc (Isten nyugosztalja!) a helyébe állított, azt még az illúziók fogságában elvetették. Rabár lemondólevelében kifejtette, hogy a kormány gazdaságpolitikája jellegtelen öszvérpolitika, és nem is lát reményt rá, hogy a kormány konzisztens gazdaságpolitikát folytasson. Őt igazolta utódjának, Kupa Mihálynak és a Kupa-programnak a sorsa. Amit Kupa vezetésével vérrel és verejtékkel javítottak az ország pénzügyi helyzetén, azt 1992-től egy katasztrofális "élénkítési" politikával lerombolták, és 1994-ben egy válság felé rohanó országot hagytak hátra hatalmas költségvetési hiánnyal és külkereskedelmi deficittel, rohamosan növekvő államadóssággal. Az Antall-kormány gazdaságpolitikái közül nyilván egyikre sem mondhatjuk, hogy Antall szellemét képviselte, mert ő csak történelmi távlatban és általában tudta, hogy mit képvisel (valami olyasmit, mint Röpke és Erhardt), de gazdaságpolitikai gyakorlatában Antall konkrétan a tétovaság és tanácstalanság szellemét képviselte. Szellemi örökségének erre a tételére sajnos többen is számot tarthatnának, de érdemes ezért veszekedni?
Mindenki úgy tesz, mintha utólag nem igazolódott volna az a médiaháborús izgalom, ami az Antall-érában fogva tartotta az országot. Holott látván látjuk, hogy a háború máig tart. Igaz, hogy azóta majd mindenki beleszennyeződött (ha nem is egyenlő mértékben), de ez emelné ki a bűnösök sorából azt, aki első volt a sorban, aki a háborút elindította, aki (részben, de egyáltalán nem csak, a pártjába egyre beljebb törekvő nemzeti radikálisok vérszomjának kielégítése végett) hadjáratot indított a legszélesebb körű egyetértéssel megválasztott rádióelnök és tévéelnök ellen? Emlékszünk még, hogy ez a hadjárat bornírt és minden elemében hazugnak bizonyult koncepciós perbe torkollott, melyre Antall a saját hitelét is feltette? Emlékszünk még, hogy Gombár Csabát és Hankiss Elemért a közmédiák anyagi önállóságának alkotmányellenes fölszámolásával kényszerítették lemondásra, és így vált az állam tévéje és rádiója a kormány és a nemzeti radikális szellem alázatos szolgájává? Emlékszik még valaki, milyen eszközökkel sajátították ki és tették kormánypártivá Antall József megbízottjai a Magyar Nemzetet, a Pesti Hírlapot, a Pest Megyei Hírlapot, a Magyarországot, az Esti Hírlapot, a Ludas Matyit, a Valóságot? Számon tartja még valaki, hány lapot, tévé és rádióműsort tettek tönkre, züllesztettek le és hány gerincet törtek el ezekben az években?
Sorjáztathatnánk még a kérdéseket oldalakon keresztül, de kevés oldal van a lapban, másra kell. Egy ellenvetést azonban számba kell még vennünk, mégpedig azt, hogy Antall József szelleme és öröksége nem határozható meg miniszterelnöki tevékenysége alapján, mert azt társadalmi és politikai kényszerek határozták meg. Kiét nem? Persze van, akiét nem ilyen mértékben. Ám ezt a sorsot magának választja, aki vezérséget vállal egy heterogén, de többségében tőle idegen szellemiségű (antiliberális, nemzeti-radikális, harmadik utas, populista) pártban, mert ott van akkora vezérhiány, hogy nélkülözhetetlen legyen. Lehet választani: nem lesz miniszterelnök, vagy olyan miniszterelnök lesz, mintha nem ő lenne. Az első esetben nem fognak pártok és miniszterelnök-jelöltek versengeni a nevével jelzett szellemért, de nem is fogják azt magukhoz hamisítani. A másik esetben versengés is lesz, hamisítás is lesz. De jó lenne, hogy ha legalább azok, akik a versengésen kívül állnak, a hamisításon is kívül állnának.
