Az operai botrányoknak a kies Kárpát-medencében persze gazdag hagyománya van. Az 1884-ben megnyitott Magyar Királyi Operaház már működésének első néhány évében sikeresen jutott el az anyagi és művészi csőd szélére, olyannyira, hogy 1888-ban a Politisches Volksblatt az operaházi helyzetet illetően már orvosi metaforákkal operál: "Az ide hívott Mahler doktor azzal a reménnyel vigasztal bennünket, hogy sikerülni fog a halálosan sebesültet életben tartani. Mahler úr keresett szakembere az operabetegségeknek. Mint orvos, különféle gyógyszereket készít. Egyszerű háziszereket, hatásuk már mutatkozni látszik."

A 28 éves Mahler teketóriázás nélkül és felfoghatatlan energiákkal kezdett dolgozni: 1888 októberében vette át az intézmény vezetését, s alig három hónappal később már bemutatta Wagner Tetralógiájának első két darabját (A Rajna kincse és A Walkür magyarországi bemutatóját nyolcvan próba előzte meg!). A mahleri vehemencia persze természetesnek tűnik, sürgős esetekben aligha merül fel más, mint az azonnali beavatkozás.

Hogy az Operaház új vezetése mivel töltötte az időt az elmúlt évadban, az kívülről kevéssé látszik, de még a jóindulatú szemlélőben is kételyeket vet fel a vezetők alkalmasságát illetően, hogy a pályázatnyertes csapatból már csak két és felen vannak a házban, s hogy a főfőfőigazgató úr, a főfőigazgató úr és a főigazgató úr a mobiltelefon és az e-mail korában csakis a sajtón keresztüli nyílt levelekben képes kommunikálni egymással.

Öröm az ürömben, hogy nagyszerű librettó-alapanyag bontakozik ki a szemünk láttára: izgalmas jelenete lehet egy leendő magyar operának, amikor a magas lóra ült Jutocsa (hőstenor) és a trónra törő Táncos Gábor (buffo-basszus) küzdelmét végül
a Weimarból hazatért Gergely-herceg (kontratenor) dönti el egyetlen, az áldozatot hátulról megcélzó, jól irányzott tőrdöféssel.

A libretto megírására és megzenésítésére a minisztérium írhatna ki pályázatot,
a győztes darabot az Operaház következő vezetése tűzhetné műsorra.

Fazekas Gergely

Az Operaház