Konzervatív romeltakarítás
A rendszerváltozás időszakában a politikával korábban nem foglalkozó, sok lelkes ember sokféle szándékkal, gyakran elképzelések nélkül vetette bele magát a közéletbe. Ennek következtében a kezdeti időszakban az államközpontú, paternalista felfogást, a rendpárti, esetleg az MSZMP korábbi szerepét egyedül az MDF-nek megszerezni akarók, a szabadelvű gondolkodók, nemzeti radikálisok és még sok-sok más felfogású tag és szimpatizáns ünnepelte lelkesen az 1990-es választási győzelmet. A kormányzás négy éve azonban alaposan átrendezte az MDF-et. Amit ma az MDF elnök asszonya egyértelműen korszerű, jobbközép konzervatív pártként határoz meg, ami a kereszténydemokrata társadalomfelfogás talaján áll és tiszteletben tartja a piacgazdaság törvényszerűségeit, csak az ezredforduló környékén kezdett minden tekintetben egyértelműen kiformálódni. Persze az MDF egyes politikusai már korábban is ebben az irányban keresték politikai terepüket, de sok olyan politikus is megfordult az MDF háza táján, aki egészen másképpen gondolta a párt szerepét meghatározni.
Nem állítom, hogy az MDF tagsága mára vegytisztán jobbközép politikai gondolkodású egyének összessége lett. De azt igen, hogy egy ideje a párt döntéshozó testületei egységesen e politikai irányzat megvalósítójaként határozzák meg pártjukat. Az is tény, hogy a korszerű, európai jobbközép politikát megtestesítők időnként más politikai terepre kényszerültek. Az MDF az elmúlt négy ellenzéki évében következetes politikájával belső mozgásokat is kiváltott, s a hasonló gondolkodású, hasonló politika iránt érdeklődők integrálójának szerepében is megjelent. Itt elegendő arra utalnom, hogy a 2002-ben még a Centrumot erősítő Magyar Demokrata Néppárt a 2005-ös egyesüléssel visszatért az "anyapártba".
Az elmúlt évtized második felétől egyre inkább jobbra húzó, erősen centralizált Fidesz - jól érzékelve az MDF belső feszültségeit - rástartolt és sikerrel el is foglalta azt a vezető szerepet, amit korábban a sokkal széttagoltabb, de ugyanakkor jóval demokratikusabb MDF töltött be. A Fidesz mai centralizált állapota nem előzmény nélküli. A Fideszen belül voltak olyanok, akik a kezdetektől erősen szabadelvű és a központosító állami akarat ellen fellépő, de még nem igazán egységes világképet próbáltak megfogalmazni. Tőlük a Fidesz meglehetősen gyorsan és talán nem is mindig demokratikus eszközökkel szabadult meg. Amit e párt vezetője - különösen 2002-es vereségük óta - kiépített maga körül, annak előzményei már a liberálisnak meghatározott '90-es évek első felében is fellelhetők voltak a Fideszben. Az pedig, hogy a Fidesz egyszerre csak ott termett a másik oldalon, részben a rendszerváltozás közelségével, az abból fakadó sokféle bizonytalansággal magyarázható. Az irányváltás óta nem kétséges, hogy ez a párt pragmatikus és kevéssé foglalkozik ideológiai kérdésekkel.
Ám a konzervatív érzelmű emberek számára szükség volt az ideológiára is. Akkor is, ha az emberek többsége nem olyan fogalmakkal határozza meg politikai vonzalmait, amelyeket a politikusok önmaguk megkülönböztetésére használnak. Ezért azok a jelszavak - még ha a tartalmuk nem is volt pontosan körülhatárolva -, hogy keresztény, nemzeti, családközpontú, jobboldali stb., hatottak az emberekre. Sajnos az évek múlásával egyre világosabbá vált, hogy ezek mögött semmiféle valódi ideológiai tartalom nincsen. A szövetséggé alakult politikai tömörülés pedig a nyilvánvaló értékelvű meghatározottság hiányában egyre inkább összevissza beszélt. Ennek csakis a körmös, a szingli hordák, a fenyegetett jobboldal, az elsorvadó nemzet, az összeomló Magyarország víziója lehetett a vége.
Nemcsak a 2006-os választási kampányban, hanem már jóval előbb is elhangzottak olyan megnyilvánulások, amelyek a nemzetközi és hazai tőke ellen, a privatizáció ellen uszítottak, állami gondoskodást ígértek olyan területeken, ahol az állam szerepét inkább vissza kellene szorítani, legalábbis a korszerű konzervatív államfelfogás szerint. A Fidesz által előidézett hangzavarban kevés esélye volt annak, hogy a fontolva haladást, a hagyományokhoz való hűséget, a nemzet iránti elkötelezett hazafiságot, az európai zsidó-keresztény kultúrát magukénak vallók odafigyelnek az MDF józan hangjára és visszafogott, megfontolt megnyilvánulásaira. Kellett ez a választási vereség a kijózanodáshoz! Most itt lehet az ideje az indulatoktól mentes, tárgyszerű értékelésnek, majd a teendők meghatározásának.
Dávid Ibolya az SZDSZ négypárti megbeszélésre szóló invitációja kapcsán azt nyilatkozta, hogy előbb az alapok, azután a falak, végül a tető. Én azt gondolom, hogy az MDF szempontjából a romok eltakarítása a legelső teendő. Az a pusztítás, amit a Fidesz - különösen az ellenzékben eltöltött négy évben - a mérsékelt konzervatív táborban végzett, szükségessé teszi ezt.
Az MDF parlamenti jelenléte a következő négy esztendőben, mint kitűzött és elért cél, ebben a szörnyű ellenszélben és háborús légkörben óriási siker. De csak az első lépés abba az irányba, hogy a magát korszerű konzervatív, európai jobbközép pártként meghatározó Magyar Demokrata Fórum elfoglalja a politikai terepen megfelelő helyét. Nem arról van szó, hogy kígyót-békát kell kiabálni a bukott pártra vagy annak vezetőire. Lehetséges, hogy idővel ezt meg fogják tenni ők maguk. Az MDF-nek egyáltalán nem kellene foglalkoznia többet az elmúlt időkkel, mint rövid értékelés a történtekről, de világos és egyértelmű meghatározás a jövőt illetően. Olyan kérdésekben, ahol össznemzeti érdek indokolja, támogatni kell az ország érdekeit szolgáló kormányzati elképzeléseket. Világossá kell azonban tenni, hogy csak ilyen ügyekben lehet szó támogatásról. Azt viszont semmilyen körülmények között nem szabad véka alá rejteni, hogy a jelenlegi helyzetet az a kormányzati munka eredményezte, amit részben már a most győztes Gyurcsány Ferenc vezetett. Az MDF hitelét csak az növelheti a szándékolt mértékben, ha ilyen ellenzéki pártként építkezik.
Várható, hogy a következő időszakban sok érdeklődő fog az MDF felé fordulni. Azok is megjelennek majd, akik a jövőbeni sikerre kívánják a saját karrierjüket építeni. De ez nem olyan nagy baj! Tudni kell a kialakult helyzetet kezelni, a korábbi és új barátok felé pedig indulatoktól mentesen kell viszonyulni. Úgy, ahogyan azt egy megfontolt, konzervatív gondolkodású polgár tenné.
El kell takarítani a romokat a konzervatív ház helyéről, meg kell kezdeni az építkezést. Nincs is szebb feladat, mint bizakodó akarattal építeni a hitünk szerinti jövő Magyarországát. Vissza kell szerezni a konzervatív politika hitelét. El kell takarítani mindazt a romhalmazt, amit a Fidesz szerencsétlen, érték nélküli, a hatalom visszaszerzése érdekében végrehajtott S-kanyarjai okoztak az emberek fejében. Nem szabad hangulatkeltő kommunistázással tapsokat aratni. Ez csak arra jó, hogy egymás mellé szorítson olyanokat, akik e nélkül talán már nem együtt lennének. Világossá kell tenni azt, hogy jobbközép politikai erő nem uszíthat sem a nemzetközi, sem a hazai tőke ellen. Nem teheti kétségessé a köztulajdon magántulajdonba kerülését, kizárólag a törvénytelen magá-nosítás ellen lehet fellépni, de csak a jogállam eszközeivel. Nem lehet a határokon kívül rekedt honfitársainkat a belpolitika eszközévé tenni. A határon túli magyarság számára nincs jobb megoldás az uniós csatlakozás szorgalmazásánál. Felelős nemzetközi megnyilvánulásokkal kell egyértelművé tenni azt az értékrendet, amit az MDF a hasonló elveket valló más pártokkal együtt hirdet.
Az persze nyilvánvaló, hogy nem lehet és nem is kell a magyar társadalom minden rétegének, mindenkinek a kedvére tenni. A középosztály hiteles képviselőjeként, meghatározott értékrend alapján lehet következetesen a kitűzött célok felé haladni. Mert ne feledjük: aki csak harcban gondolkodik, győzni szeretne, az többnyire alulmarad, előbb-utóbb ugyanis hozzászokik a vereséghez.
De akkor mi lesz a táborral?
