Nem tudom, az Operaház ügyeiben illetékesek miről álmodtak az utóbbi időkben. De valójában jósálmok nélkül is kiszámíthatták volna a jövőt. Tudhatták, hogy el fognak jönni a megpróbáltatások. Sőt, azt is tudhatták, hogy mikor. Természetesen a választások után. Addig ugyanis mindent a szőnyeg alá söpörtek. Most viszont megindult a küzdelem. Úgy tűnik föl azonban, hogy nem annyira a problémák megoldása érdekében, mint inkább az új kormány megalakulása idején elfoglalható pozíciókért.

A választási kampány idején nemhogy az opera, de az egész magyar kultúra kívül esett a politikai szemhatáron. Senki sem ígért semmit a magyar kultúrának. Senki sem ígérte, hogy megoldja finanszírozásának gondjait, senki sem hirdetett se kisszerű, se nagyszabású kulturális programokat. Bizonyára nem gondolták, hogy komolyabb mennyiségű szavazatot hozhat a kultúrával való törődés.

Most viszont jóformán első számú botránykővé, legkardinálisabb nemzeti gonddá lett az Operaház. S ha innen nézzük, akkor talán nem is az látszik a legsúlyosabb kérdésgubancnak, hogy vajon hány milliárdból tartható fenn az intézmény, mennyiből lehet méltóképpen üzemeltetni a házat, s egyúttal tisztes művészi szinten tartani a magyar opera- és balettkultúrát, még csak nem is az, hogy milyen reformok által lehet elérni a racionálisabb és egyúttal színvonalas működést. Az is zárójelbe kerülhet, hogy milyen elvek mentén lehetne értelmesen támogatni nemcsak az operajátszást, hanem a kulturális élet bármely területét.

Az meg már szinte mindegy, vajon végbevihető elgondolásokra, ígéretekre alapozta-e döntését a miniszter, amikor az Operaház jelenlegi vezetőit kiválasztotta, helyesen mérlegelte-e a pályázatban ígérteket, vagy közönséges kalandorok kezébe adta az egyik legnagyobb nemzeti intézményt, akik talán nem is gondolták egészen komolyan a terveiket, hanem - mint most történik - eleve a legegyszerűbb módon kívánták megoldani a gazdálkodás gondjait: a működés korlátozásával. Az a paradoxon sem igazán fontos már, hogy egyáltalán lehetséges-e reform pénzszűkében, a pénz megvonása nélkül pedig kikényszeríthető-e bármilyen változás egy ilyen patinás, megcsontosodott, százéves beidegzések szerint működő koloszszusban.

Ez a mostani jól előre látható botrány azért tűnik fel a szokásosnál is botrányosabbnak, mert időzítésével meglehetősen kendőzetlenül mutatja meg a kulturális területnek (is) szoros függését a politikától, a politikai harcoktól, céloktól, pozíciókereső fogásoktól.

Ebben a helyzetben pedig valószínűleg a bibliai József bölcs előrelátása sem lenne elegendő.