Észrevétlenül mozog a rádió stúdiójában, aztán huss, eltűnik az üvegfal mögött. Máris fején a fejhallgató, kicsit megköszörüli a torkát, Balogh István megadja a jelet: felvétel! Madarak csicseregnek, faágak neszeznek, szalagról ömlik be a természet, pillanat alatt bágyadt szombat délutáni hangulat költözik a csütörtökbe, és hozzá az "ányhe" tájszólás; ki ne ismerné Egon hangját:

- A tavaszi erdőben járunk, lent a völgyben halkan csobog a patak, és mellette egy láthatatlan vörösbegy énekel. Nemrég érkezhetett Dél-Európa felől, talán éppen ebben az erdőben fog költeni, de az is lehet, hogy fogja magát és az éjszaka folyamán továbbröpül.

- Egon mikrofonzseni! Minden rádiósnak ez az álma, elsőre minőségi szöveget felvenni - Balogh Istvánnak, a szerzőtársnak valóban csak annyi a dolga, hogy elindítja a felvételt, és hét perc után leállítja. István tizenöt évvel ezelőtt fedezte fel Egont, addig csak a természetről írt könyveit olvasta (azóta már a hatvanadik is megjelent), majd "berendezte" őt is ökológiai rádióműsorába. Hagyományos riportot tervezett az erdőből, beszélgetést a fákról, madarakról, de a szokványos kérdezz-felelek helyett szabályos hangjátékok születtek, melyeket az erdő madarai hangszereltek négy évszakra. Szerdánként fölkerekednek, ha előző héten vizes helyen voltak, most jó lesz a hegyoldal, látszólag ugyanolyan a helyszín, de mindig mások a szereplők. Kiteszik a parabolaantennát, és máris indul a külső felvétel: "Kora tavasszal még nincs lomb a fákon, ilyenkor a cinkék is lejönnek vadászni, a katicabogár korán ébredt, végigmászik a fatörzsön..."

Egon és István első közös kalandja a Dinnyési-fertő nemzetközi "madárszállodájában" volt. A Velencei-tó madárvilága ide menekül, a bentlakók mellett az átutazók, és az éppen erre repülők időznek ott. A napi csúcs az esti libahúzás. Közel negyvenezer vadlúd él a fertőn, napközben a tarlókon legelnek, éjszakára pedig "behúznak", velük egy időben a vadkacsák megindulnak kifelé, mert ők éjszaka kezdik a műszakot. A légtérben akkora a forgalom, hogy a frankfurti reptér is megirigyelhetné - feltéve, ha lenne elég forgalomirányítója -, itt viszont arra sincs szükség, helymeghatározónak megteszi az esthajnalcsillag.

- Alighogy megérkezünk, Egon előrelohol, felméri a terepet, tíz évre visszamenőleg el tudja mondani, milyen madarakkal találkozott ugyanott, észreveszi, ha új fészket raktak vagy elköltöztek a régiből, úgy beszél róluk, mintha közeli rokonai lennének. Egyébként is olyan ember, akivel "fél kiló sót kell megenni" ahhoz, hogy valamennyire megismerjük. A családtagjairól eleinte semmit sem tudtam, most is csak annyit, hogy van két fia, meg egy lánya. Vagy fordítva?

Schmidt Egon fiatal éveit a Mátrában töltötte, családját kitelepítették, ő pedig kubikolással és német nyelvű fordítással kereste a pénzt. Mivel szó sem lehetett a továbbtanulásáról, barátai egyetemi jegyzeteiből tanult a madarakról; ő maga is úgy élt, mint azok: örökösen költözve és rejtőzködve. A CD-készítés István ötlete volt. Egon adta a szakértelmet és az utánozhatatlan hangulatú szöveget hozzá, ami lemezen és rádión keresztül is átütő: "Mire a nap lemegy a hegy mögött, ritkul a csevely, a közelben egy őzbak megijedt a vaddisznótól, valami ribillió lehet, a harkály idegesen válaszol..."

Egon és István az éterben