Meg is ígérte még tavaly: kihasználja az ígérkező lehetőséget, rendet vág az ellenkező akadémikusok közt. Mert hát a tekintélyelvű tisztes testületben - amilyen a világ bármely akadémiája - mindig is nehéz a reformerek sorsa. De mit is kellene tenni? A napokban sajtónyilvánosságot kapott tehetséges, ám - nem is az Akadémia, mint épp saját egyeteme által - nyilvánvalóan megsértett, külföldről hazatért kutató szerint úgy rossz minden, ahogy van. Az MTA sztálinista képződmény, kutatóintézeteivel, megcsontosodott struktúrájával és tagjainak életfogytig tartó pótlékával - mondja. Tetszetős érvek, bár nekem visszaköszönnek még a kilencvenes évek elejéről, amikor mások visszhangozták ugyanezeket. Igaz, azóta már ők is belesimultak a tudományos hierarchiába, ahogy a most protestáló tudós is évek óta élvezi a megérdemelt akadémiai doktori pótlékot.

Ettől persze kritikájának sok eleme valóban jogos, ahogy az MTA elnöke is tudja, mit kéne tenni. Megkurtítani az Akadémia hivatali szerepét és tudományos osztályainak bürokratikus tevékenységét. Hatékonyabbá tenni a gazdálkodást, és jobban kommunikálni kutatási eredményeiket a köz felé. Az intézethálózat megszüntetésével, más kézbe adásával ugyanis nem sok előny származna, az intézetek minősége sok tekintetben még ma is jobb, mint jó néhány egyetemi tanszéké, melyek tudományos minőségének nem tett jót a bolognai folyamat tömegesítése. Ugyancsak populista érvnek tűnik az akadémiai autonómia megkurtítása. Széchenyi akadémiájának státusa nemzeti ügy, ráadásul mindegyik kormány támaszkodik a független és tekintélyes testület véleményére. Ennek árát pedig eddig még mindegyik kabinet hajlandó volt megfizetni. Különösen akkor, amikor a tudományra fordított összegek európai, sőt régiós vonatkozásban is dermesztően alacsonyak. Hol van már a magyar tudományos glória! Jelenleg itthon a GDP 0,8 százaléka körüliek a K+F ráfordítások, az akadémiai output pedig még mindig jócskán felülmúlja saját költségvetési részarányát.

De vissza a szükséges akadémiai reformokra, melyek az elnöki mandátum félidejében még mindig jócskán csak ígéretek. A tegnapi közgyűlés ugyan mandátumot adott a jelentősebb változások levezénylésére, ám kérdéses, ha mindezek csak az őszi rendkívüli közgyűlés után indulnak be, lesz-e még idő azokra. Például az osztályszerkezet módosítására vagy az akadémikusi pótlékok kérdésére. Talán könnyebb lenne ugyanis, ha a tagságot nem "szennyezné be" az ezzel járó jelentős és életfogytiglani pótlék, s csak a megtisztelő cím társadalmi státusa maradna. Ehhez azonban oly magasra kellene emelni az egyetemi tanári fizetéseket, amire ma hiányzik a pénz. Enélkül pedig nincs elnök, aki ezt a lépést megtenné.