Annak érdekében, hogy fejtegetéseinek egyoldalúsága kitűnjön, engedje meg, hogy több oldalról megvilágítsam azt, mi is az a „fokgazdálkodás”, milyen feltételek között lehet azt használni, s mit is lehet tőle elvárni. Hasznos továbbá arra is kitérni, hogy a XIX. század közepén az érintett területek gazdálkodói, s Széchenyivel az élen az őket képviselő politikusok miért is döntöttek a mohácsi vész után nagyrészt tönkrement fokgazdálkodás újbóli, széles körű helyreállítása helyett egy gátakból álló árvédelmi rendszer kiépítése mellett.

Kezdjük azzal, hogy amikor Árpád népe új hazát keresve beköltözött a Kárpát-medencébe, itt igen sekély medrekből álló, szövevényes vízhálózatot talált. A medrek mindkét oldalán kisebb magaslatok húzódtak, melyek a folyót elhagyó vizekből lerakodó hordalékból épültek fel. E magaslatokat pedig ott, ahol a folyó a medréből kilépve végül is az árteret rendszeresen elárasztotta, alacsonyabb szakaszok, „fokok” szakították meg. E fokokon keresztül egy-egy nagy árhullám levonulása során valóságos folyók indultak az ártér alacsonyabb területei felé. Ezeket az időszakos vízfolyásokat helyenként kőhidak ívelték át, s volt arra is példa, hogy e hidakat az alattuk levonuló nagy víztömegek megrongálták, sőt el is mosták.

A vízrendszer kis mélysége miatt a folyók a fokokon keresztül az árteret viszonylag gyakran elárasztották. Az ártér kis esése miatt a vizek azon szétterültek, s igen nagy területeket elöntve csak nagyon lassan (gyakran sok-sok hónap alatt) húzódtak le az ártér mélyebb részei, a folyók alsóbb szakaszai felé. Ezt az elárasztást aztán a gyeptakaró nemhogy csak jól bírta, hanem frissült is tőle. Így a víz alól felszabadult, lényegében megöntözött gyepterület kiváló lehetőséget nyújtott a legeltetésre, az akkoriban igen nagy állatállomány ellátására.

A rendszeresen ismétlődő, viszonylag sekély, hosszan megmaradó árvízi elöntések azonban rendkívül előnyösek voltak a halak szempontjából is. Azok ugyanis így nagy kiterjedésű, rendkívül kedvező ívó területekhez jutottak. Ennek lett aztán a következménye folyóink akkori, legendás halbősége.

A természet által nyújtott kedvező adottságok minél jobb kihasználásához azonban a kor embere munkájával maga is hozzájárult. Így megfelelő eszközökkel törekedtek az ilyenfajta öntözésből egyébként kimaradó területek elárasztására, az erre alkalmas területeken létesített halastavak feltöltésére és a területen rekedt vizekben maradt halak kihalászására.

Ez volt tehát a lényege annak a fokgazdálkodásnak, amely az utóbbi időkben mind többször kerül szóba, s amely nyilvánvalóan a nagyállattartás a halászat és a halastó-gazdálkodás igényeit tudta csak kielégíteni. Egyáltalán nem szolgálta viszont a szántóföldi növénytermesztést. E növényeket ugyanis – a lábasjószágokkal ellentétben – nem lehet az árvizek érkezésekor a magasabb helyekre terelni. Így ott, ahol a magas vízborítás sokáig tartott, e növények menthetetlenül kipusztultak.

Az árteret akkoriban megöntöző árvizek azonban – akárcsak manapság – időnként, nemegyszer több évig el is maradtak, s az így beálló aszály végzetes következményekkel járt. Az állatállomány elpusztult, megfelelő ívóhelyek hiányában a halbőség időszakosan megszűnt, s az aszály kipusztította a szántóföldi növényeket is. Erre vezethetők tehát vissza a középkor folyamán, az ország területén jelentkező éhínségek. Ezek pedig esetenként olyan nagy méretet öltöttek, hogy (a külföldi feljegyzések szerint) a piacokon emberhúst árultak, s arra is volt példa, hogy a kétségbeesett lakosság az akasztott embert a kötélről levágva megette.

Azt most már, hogy hazánkban akkor valóban ettek is embert, vagy pedig nem ettek, ilyen sok idő távlatából eldönteni bizonnyal nem lehet. Az azonban nem kétséges, hogy ezekben a régmúlt időkben az ország lakossága kegyetlenül ki volt szolgáltatva az időjárás szeszélyének. Ennek következtében pedig – az akkori kis népsűrűség ellenére – az országot esetenként végzetes éhínség sújtotta.

Emellett azonban a területre hirtelen rátörő árvizeknek is voltak kedvezőtlen következményei, s az így okozott károk úgy nőttek, ahogy vált mind fontosabbá és fontosabbá az ártéren folyó gazdálkodás.

Szólni kell azonban arról is, hogy a váratlanul jelentkező árvizek a kereskedelmi útvonalakat is elterelték az árvízzel veszélyeztetett területekről. Hiszen volt olyan idő, hogy Debrecenből Szegedre csak csónakon lehetett lejutni, s a nagy árvizek idején a Kárpátokból elinduló tutajok, az út lerövidítése érdekében, ahogy kiléptek az Alföldre, rögtön Szolnok irányába fordultak, s otthagyva a Tisza kanyargó medrét, a mai szántók felett haladtak céljuk felé.

Mindezt látva nyilvánvaló, hogy a XIX. század elején – amikor Európa lakosságának növekedésével az árutermelés, s így a szántóföldi gazdálkodás, az ipar és a kereskedelem fejlesztése mind fontosabbá vált – szükségképpen vetődött fel az ármentesítés iránti igény. Hazai adottságaink között pedig ezt a feladatot sem akkor, sem most nem lehet mással, mint gátrendszer létesítésével megoldani!

Ami viszont a gátrendszereket illeti, ezek megtervezéskor a feladat a gátak helyének, továbbá a gátak magasságának a meghatározása. Ugyanakkor ezekben a régmúlt időkben kellő pontossággal csak a terepadottságokat lehetett feltárni, s a folyók medrét lehetett felmérni. A folyókon levonuló vízmennyiségek meghatározására akkor még kellően megbízható, kellően széles körben alkalmazható és kellően gyors módszer nem állt rendelkezésre. A megfelelő mérési lehetőség mellett azonban még nem álltak rendelkezésre azok a hidraulikai számítási módszerek sem, amelyekkel a gátakkal közrefogott árvízi mederben (a hullámtéren) levonuló árhullámok alakulását, még a tervezés folyamán meg lehetett volna határozni. Így akkoriban egy ilyen feladat megoldása erősen közelítő számításokra támaszkodó becsléseken alapult; rábízva az időre az esetleg szükségessé váló módosítások elvégzését. Ilyen körülmények között tehát igen nagy eredménynek kell tekinteni azt, hogy a gátak helyét sikeresen, rögtön jól határozták meg (ami például Európa nyugati felén nem mindenhol sikerült). Azt pedig, hogy kellően megbízható alapadatok hiányában nem törekedtek az akkor rendelkezésre álló számítási módszerekkel alá nem támasztható magas töltések előirányzására, a tervezőknek ma szemére hányni bizonyosan nem lehet.

Ennyit a fokgazdálkodásról és a gátrendszer kiépítésének előzményeiről. Ezekből gondolom nyilvánvaló, hogy az így kialakított árvédelmi gátrendszer nélkül a Kárpát-medence alján a mai modern Magyarország gazdasága nem jöhetett volna létre, s így Széchenyi és társai a gondok megoldására helyes utat választottak. Így aztán e rendszer megszüntetését az érintettek közül ma bizonyára nem sokan támogatnák. Más oldalról az is igaz, hogy valóban, ha „csak a gond van vele”, ahogy Ön írja, akkor a gátak Ön által károsnak ítélt hatását néhány megfelelő helyen végrehajtott robbantással igen könnyen, igen kis költséggel meg lehetne szüntetni, s az ország síkvidékein ismét az árvíz lehetne az úr…

Dr. Szigyártó Zoltán
okleveles mérnök, címzetes egyetemi tanár