„Azt hallottam, hogy a hazájában baloldalinak tartják. Meghívom a Szovjetunióba, akkor majd átélheti, milyen reakciósnak lenni” – mondta Brezsnyev szovjet pártfőtitkár John Kenneth Galbraith amerikai közgazdásznak.

Számtalan ilyen anekdotát olvashatunk az április végén 97 éves korában meghalt Galbraithről szóló nekrológokban, aki a „public intellectual” eszményének megtestesítője. Számos nagy ügy részese volt, sok fontos emberrel beszélgetett és működött együtt. Thatcher és Reagan korában kétségbe vonták, hogy ő maga nagy ember volna. De mire meghalt, Thatcher és Reagan kora fölött is eljárt az idő. Immár történelmi távlatból megint nagy embernek látjuk Galbraitht.

Már Roosevelt elnöksége idején kormányzati feladatokat kap. Ő irányítja a háború alatt bevezetett árszabályozási rendszert. Munkálkodását a konzervatívok nagy meglepetésére siker koronázza: a termelés folyamatosan növekszik, a munkanélküliség gyakorlatilag megszűnik, az infláció sem haladja meg az évi két százalékot.

A háború után az amerikai liberalizmus balszárnyán játszik szerepet. Részt vesz Adlai Stevenson, Eugene McCarthy és George McGovern sikertelen elnökválasztási kampányaiban. A legnagyobb politikai befolyásra Kennedy és Johnson alatt tesz szert. Egyebek között az ő eszméi inspirálják a Szegénység Elleni Háborút.

Galbraith közreműködése nagyban hozzájárult, hogy Kennedy olyan népszerű volt az értelmiség körében. A fiatal elnök örült is ennek, baráti szálak fűzték a nála tíz évvel idősebb közgazdászhoz. De éppen ezért jobbnak látta, ha egy kicsit távol tartja magától. Elküldte Indiába nagykövetnek.

Johnson felajánlotta neki a Békehadtest igazgatóságát. Galbraith visszautasította, mert „független politikacsináló” akart maradni, aki – saját szavaival – „az amerikai politika gerilla-hadszínterén működik”. Döntésében közrejátszott, hogy kezdettől fogva ellenezte a vietnami háborút.

Galbraith közgazdaságtani nézetei a hadigazdálkodás és a háború utáni fellendülés tapasztalataiban gyökereznek. Úgy véli, nem nagy dolog rögzíteni az árakat, ha azok a tőke koncentrációja révén úgyis eleve rögzítettek.

Amellett érvelt, hogy technológiai fejlesztés nem lehetséges hosszú távú szerződések nélkül, mert különben senki sem vállalná a kockázatot. Hiába tartják csúnya szónak a tervezést az Egyesült Államokban, valójában ezt teszik a nagy cégek, méghozzá az állam segítségével.

„Keynes azt mondta – írja a londoni Times nekrológja –, hogy eljön majd az idő, amikor a társadalomnak nem a hiányhoz, hanem a bőséghez kell alkalmazkodnia. Galbraith szerint ez az idő el is érkezett. Ezért nem azon kellene törnünk a fejünket, hogy a reklám segítségével új és új anyagi szükségleteket gerjesszünk, hanem inkább az élet minőségére kellene ügyelni. Ehhez azonban módosítani kell az állami és a privát szektor arányán, a jövedelem újraelosztására van szükség.”

Mindez ma már közhelynek hangzik. Ráadásul avítt, sőt veszedelmes közhelynek. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy ez nem kis részben azért van így, mert Galbraith főművének, A bőség társadalmának olyan nagy volt a hatása. Amartya Sen azt mondta, hogy a könyv lapozgatása közben olyan érzése támad az embernek, mint amikor a Hamletet olvasva az jut eszébe, hogy tele van idézetekkel.

„Bárcsak legalább inasként ott lehettem volna, amikor Galbraith, a költségvetési hiányból való költekezés főpapja 1963-ban az indiai nagykövetségen vendégül látta Milton Friedmant, a szabad piac bajnokát!” – sóhajt fel megemlékezésében Martin Vander Weyer. A Spectatorben megjelent cikk sokatmondó címe: Galbraith kontra Friedman: A nagy vitának még nincs vége.

„A 94. évét taposó Friedman túlélte ellenfelét, és könnyű volna azt mondani, hogy a küzdelemben is ő diadalmaskodott. De valóban így történt? – kérdezi Vander Weyer. – Galbraith az utolsó negyedszázad során mindenféle magyarázatot próbált kitalálni arra, hogy miért ment ki annyira a divatból a pozitív kormányzás eszméje. Végül arra lyukadt ki, hogy azért, mert nem felelt meg a jómódú elit érdekeinek. De Friedman sem túl elégedett. Ugyanezt az időszakot ő is panaszkodással töltötte, mert a kormányok az ő eszméire esküsznek ugyan, de nincs elég bátorságuk, hogy baltával menjenek neki a jóléti rendszernek, a piac szabályozásának, a közszolgálati állásoknak.”

Gordon Brown, a munkáspárti pénzügyminiszter így emlékezett meg Galbraithről: „Briliáns közgazdász, az Egyesült Királyság nagy barátja, akinek könyveit az eljövendő nemzedékek is olvasni fogják.”

Az viszont nem valószínű – írja Vander Weyer –, hogy a konzervatív ellenzék mai vezére, David Cameron is tanácsot kérne Friedmantől, mint ahogy nagy elődje, Margaret Thatcher tette.

John Kenneth Galbraith