Akkor sem volt kolbászból a viadukt
És valóban: a Vesta-szüzek és a magisztrátus mögött, de még a talpig páncélban feszítő komáromi légiósok előtt ott állnak a kékre mázolt kelták. Barbár népség, ez már ránézésre is megítélhető: fegyvereik gyatrák, s amíg a római zenészek hangolnak, ők jobbára harci üzemmódban üvöltöznek, kardjukat a pajzsukhoz csapkodva. A földre szállt isteneknek szekér is jár, s hogy jobban felismerhetők legyenek, Bacchus egy pohár bort szorongat. A már sokat látott Pók utcai lakótelep bámészkodói is fejcsóváló hitetlenkedéssel nézik a hol lengén, hol talpig vasban kószáló gladiátorokat. A kép akkor kezd kissé zavarossá válni, amikor a római kort idéző menetbe egy Krisna-hívő is elvegyül két tömött szatyorral.
Ám mielőtt elharapózna a hír, hogy netán a népszerű Gladiátor folytatását forgatnák itt a mindenre jó Görög Zitával, kiderül, hogy a kosztümös felvonulás, a Pompa Romana voltaképpen ünnep. Ezerkilencszáz éve ugyanis, hogy Traianus császár Alsó-Pannónia fővárosává emelte Aquincumot, Hadrianus helytartóra bízva az újdonsült központ irányítását és kiépítését. A menet tehát - végigjárva az óbudai római emlékeket - ennek állít csörömpölő, ám legalább eleven emléket. Az első stációnál például bepillanthatunk a korabeli tőzsde mindennapjaiba, amikor még rongyos húsz dénárért vehettük a császármadár darabját, de a nőstény páva sem volt több potom kétszáz dénárnál. Legalább mi jobban élünk, mint ők 1900 éve, hullámzik át rajtunk az elégedettség, hiszen akkoriban a mezőgazdasági munka bére 25 dénárt ért, nem beszélve arról, hogy a borbély fejenként két dénárt kapott egy nyírásért. Ám a jogi képviselet ellátásánál aligha találhattunk volna jobbat: az ezer dénárt kóstált.
A Római strand bejárata előtt a menet vértelen áldozatot mutat be a szertartásmester vezetésével. Lencsét szórnak egy füstölgő üstbe, majd miután az áldozópap csókot intett a képzeletbeli oltár felé, a nap is kisüt pár percre. Addigra már megcsodáltuk a harci szekeret és annak két lovát irányító rómait, aki szemüveget hord a sasorrán, és a tunikából kilógó mackónadrág egy síbakancsba torkollik. Ekkor, úgy tűnik, már minden lehetséges.
- Mi vagyunk az utolsó szkíták - mondja például Arnath, aki csak a civil életben hallgat a Németh Viktor névre. Itt ő most cogan, azaz harci vezető. Tízen, tizenöten vannak az utolsó szkíták, szép zöld-piros jelmezben, ám az ő soraikat is tovább tizedelte a közelgő érettségi. Ők a kelták hívására érkeztek, de lélekben már a két hét múlva esedékes Floralia ünnepére gyúrnak. A menetben különben mindenki önkéntes vagy hagyományőrző. Közülük is leginkább a rőzsét hordó, félmeztelen parasztokat sajnáljuk, akik a szombati, esőre álló időben mezítláb róják az óbudai aszfaltot. A főbb szerepeket a Vidám Színpad művészei alakítják, a szertartásmester tunikájában például Papp János rejtezik.
Az amfiteátrum viszont már a gladiátorjátékoké. A gigantikus tésztaszűrőt és annak különféle modelljeit viselő gladiátorok kapcsán kiderül, hogy a harc nem mindig férfimunka. Időnként nők is forgathatják a szablyát, döfködhetnek a háromágú szigonnyal. A leginkább gladiátorpróbáló harcmodor a letakart sisakrostéllyal való összecsapás, amikor is csupán a hallásukra hagyatkozva harcolnak a halálba menők. Már ha megtalálják egymást.
Hadrianus törvényeiből viszont kitetszik, akkor sem volt kolbászból a viadukt. A házak homlokzata bizony romos, az utak hepehupásak voltak, és az ürülék is többször elborította őket. Mondjuk, akkor még javarészt emberi. És a falfirkákkal is meggyűlt a helytartó baja. Hiszen az olyas üzenetek, mint például: Akaszd fel magad Praecox! vagy: Kocsmáros, bevallom, hiba volt az ágyba pisilnünk, joggal kelthettek felháborodást. De Hadrianusnak megvoltak a maga módszerei. Elrendelte, hogy "aki ilyesmivel piszkítja be köztereinket, az saját nyelvével tüntesse el". Hogy erre miért nem hívták meg Demszkyt - morog fel mögöttem egy fehér lepedőbe burkolózó férfi -, a rossebb se tudja.
És ennyiben is maradtunk.
