Egészségbiztosítási konzílium
A koalíciós egyeztetéseken még nem dőlt el az egészségügy sorsa. Lapunk úgy tudja, még egyforma az esély: éppúgy kerülhet szocialista, mint szabad demokrata miniszter a tárca élére.
Szakközgazdászok szerint az egy- vagy több-biztosítós modell problémája egyelőre nem egyéb, mint hitvita. Pillanatnyilag a csak "tisztán" biztosítási rendszer megvalósításához is hiányoznak a feltételek (amikor lehet tudni, hogy ki, mennyit és milyen szolgáltatásokért fizetett járulékot). Ezért az a legvalószínűbb kompromisszum, hogy előbb jöjjön az egészségbiztosító rendbetétele, közben pedig lehet vizsgálni, miként hasznosítható az SZDSZ több-biztosítós elképzelése.
A szabad demokraták modelljét megálmodó Mihályi Péter közgazdász, egyetemi tanár szerint az egészségügyre elköltött pénz körülbelül harmadát, évente mintegy 300 milliárd forintot hitelből állja az állam. Ez a gyakorlat nem folytatható a végtelenségig, a hiányzó összeget az állampolgárok többletbefizetéseivel vagy a szolgáltatások szűkítésével lehet pótolni. Az SZDSZ több-biztosítós modelljében mindkettőre lenne mód. Mihályi Péter és másik három közgazdász társa az Élet és Irodalomban a mindenki számára kötelező, ötezer forintos alapdíj bevezetését javasolta, s emellett a közgazdász nem veti el a térítésmentes orvoslátogatás korlátozását sem. Szerinte megfontolandó, hogy csak bizonyos számú vizsgálat járjon a járulékért, s e fölött már vizitdíjat kellene fizetni.
A rendszer átalakításakor az első lépésben az egészségbiztosító egységes szolgáltatási csomagját bontanák több részre. Ezek a csomagok abban különböznének egymástól, hogy kevesebb vagy több választási szabadságot biztosítanának a betegellátásban, kisebb vagy nagyobb önrészesedést vállal a biztosított. A paletta szélesítését a reform kezdetétől a magánbiztosítókra bíznák, s ez lenne a verseny alapja. A biztosítók szolgáltatásaik kínálatával és azok megfizethetőségével versenghetnének a biztosítottakért, a kórházak pedig azért, hogy ezek a biztosítók tőlük vásárolják meg a kezeléseket járulékfizetőiknek.
Ez pedig már alkotmányossági aggályokat vet fel - állítja Simsa Péter szakközgazdász, az Egészségbiztosítási Önkormányzat volt alelnöke. Szerinte kérdés, hogy a biztosítók miben fognak különbözni egymástól, a versenyük pedig mire vonatkozik. Az alkotmány értelmében a gyógyuláshoz való jog minden állampolgár számára ugyanazt az ellátást és hozzáférést garantálja. Ha új helyzet lesz, ki kell mondani, hogy a szolidaritás mértéke csökken, mert az ellátások járulékarányosak lesznek. Kérdés, hogy a több-biztosítós modell szorgalmazói gondolkoznak-e az alaptörvény módosításán, mert ezt "nem lehet megkerülni, ezt a diót fel kell törni".
Sinkó Eszter közgazdász, a Semmelweis Egyetem Menedzserképzője tanárának háttérszámításai szerint csak a mindenkire kiterjedő, ötezer forintos díjból, valamint a négyszázalékos munkavállalói járulék duplájára emelésével évente mintegy 850 milliárd forint többletbevételhez jutna az államháztartás. Ebből valószínűleg hatszázmilliárd a költségvetés pozícióját javítaná (az állami támogatás 300 milliárdjára, a 13. havi nyugdíjra, valamint a fix összegű eho megszüntetésének kompenzálására), 250 milliárdot pedig közvetlenül az üzleti biztosítók indulására lehetne fordítani.
Azaz ha ezt az összeget beszedik, akkor az tényleg javítana az egészségügyi rendszer anyagi gondjain, de ezzel együtt sem pártolja a több biztosító versenyeztetését - állítja a szakember. Sinkó Eszter nem tud egyetlen olyan országról sem, ahol bevált volna ez a modell. Rossz példáért viszont - szerinte - nem kell messzire menni, a szomszédos Szlovákia esete jó alap az összehasonlításra.
Még Csehszlovákia részeként, a 90-es évek elején honosították meg az új társadalombiztosítási rendszert, de nem egy alappal, hanem 26-tal. A bevezetés évében fél év alatt ment csődbe a rendszer, mert túl magas összegeket fizettek a szolgáltatóknak. Az ország szétválása után öt biztosító maradt Szlovákiában, ebből kettő állami kezelésű, három pedig magántársaságok keretében működik. S noha az alapok kezdettől fogva hirdették a versenyt, a folyamatos mozgás, a választás a társaságok között elmaradt. Ehelyett azt tapasztalták, hogy az állami alapoknál landolt a biztosítottak 75 százaléka, akik nagy többségükben természetesen betegebbek, idősebbek. A másik három magántársaság ügyfelei pedig a fiatalok, az egészségesek, vagyis a kevés ellátást igénybe vevők lettek. Mindeközben az egészségügyi szolgáltatások színvonala nem javult, az orvosok és a nővérek bére változatlanul alacsony maradt. Sinkó Eszter szerint megfontolandó, hogy ez lenne-e a kívánatos minta.
