A vízparti, elegáns negyedben álló, ünnepnap lévén néptelen házba nem kulcs segedelmével jutottunk; János csak nekinyomta briftasniját a kapunak, és az engedelmesen kinyílt. Ugyanígy helyezte a liftet üzembe. Elmondta, tizenöten dolgoznak itt, s mutatta, hogy majd mindenkinek jutott külön szoba, amelyet ki-ki a maga gusztusa szerint rendezhetett be. A falakon kortárs művészek elegáns alkotásai lógnak. A szobákban a legkorszerűbb komputerek és telefonozatok segedelmével a világ bármely pontja bármikor azonnal elérhető, lehet amerikai kollégákkal élőben tanácskozni, lehet a falra kivetíteni a laptop monitorját, mindent lehet. A konyhában számos hűtőszekrény áll a dolgozók rendelkezésére; mindig föllelhető itt sajt, lekvár, friss joghurt, vaj, méz, szendvicsek. Van ásványvíz, üdítő, de van sör, pezsgő is, jelesebb napokra.

Az alagsor egyik helyiségében kompakt konditerem van, mindenféle sehovamenő masinákkal, toszogákkal, hajtányokkal. Egy másik helyiségben pingpongasztal segíti a rekreációt. Van zuhanyozó, mindenkinek külön szekrény, mosógép.

A munkahelynek komoly fogyatékossága azonban, hogy igen sokat kell benne dolgozni, tíz-tizenöt órát is néhanap. De a szorgoskodásnak megvan a látszatja: jelentős a nyereseg. Nagyon jelentős.

A munkahelyről mentünk tovább munkát ünnepelni.

Tíz órakor kinn voltunk a téren, ahol már felsorakoztak a dolgozók. Végignéztük, ahogy elhalad a körülbelül hatezres menet előttünk. Régi vágású szakszervezeti tagoszok, vidám, piros pólós fiatalok, szemüveges értelmiségiek, tisztességben őszülő egyetemi tanárnők, munkások, pincérek, városi alkalmazottak, villamosvezetők, takarítónők, szemétszállítók sétáltak el előttünk fegyelmezetten.

Különösen a tamilok menete nyerte meg tetszésemet.

Komor, szürkésfekete arccal meneteltek, az élen haladók hatalmas táblákat emeltek fejük fölé, rajtuk a polgárháborúban megölt tamilok arcképeivel. De impozáns volt a kolumbiaiak, kurdok, chileiek, kubaiak, bolívok, továbbá a kommunisták, anarchisták, maoisták, sztálinisták - általában szintén színes bőrű polgárokból összetevődő - csoportja is.

Ha nem említettem volna, e szép napnak a reggele Zürichben virradt reám, az előbb bejárt munkahely a világ legnagyobb biztosítótársaságának volt egyik részlege, a felvonulást pedig a zürichi belvárosban tanulmányoztuk itt élő unokatestvéremmel.

Amit rögtön megtapasztaltam: a svájci munkás nem svájci.

De aztán azt is láthattam, érezhettem, hogy a szociáldemokrácia az. A svájci szociáldemokrata háromlábú: egyik a tolerancia, másik a szolidaritás, a harmadik a kultúra. Itt most az első volt szembeötlő; a derék svájci szocdemek példásan vegyültek a világ minden tájáról érkezett proletariátus tarka tengerében.

Volt a fölvonulásnak még egy harmadik, számban kicsi, de egyebekben később igen markánsan megmutatkozó komponense is. János hívta föl figyelmemet három fiatalemberre, akik fekete ruhában, símaszkban, könnyű futócipőben, kicsiny, ám súlyosnak tetsző hátizsákban vonultak. "Rájuk kell vigyázni", mondta, és meg is tapasztalhattam, hogy nem alaptalanul.

Miután a menet elhaladt, mi félóra séta után egy irdatlan, volt kaszárnyaépület udvarán vegyültünk el a sok tízezres multikulturális forgatagban. Majd kellemes, soknemzetiségű proletárnegyeden keltünk által, amelyben minden házban működik kocsma és kupleráj. Egy téren komor munkásszobor emelte az égnek sziklaöklét, mögötte hatalmas épület homlokzatán a felirat: Volkhaus. Már-már Komlón éreztem magam, a régi szép időkben, a tamil bányászokat leszámítva persze.

Aztán megakadtunk.

Az egyik sarkon kisebb csoport ember nézgelődött. Kikukkantottam, láttam, hogy balra a már látott fekete ruhás fiatalok állnak, de már százan legalább. Jobbra kék egyenruhás, sisakos, pajzsos rendőrök falanxa sorakozott fel. Mögöttük hatalmas locsolókocsi. Ahogy így bámészkodom, egyszer csak leesik valami lábam elé. Nézem, mi az. Hát egy kő, mégpedig jókora. És már jön is a következő, és már záporoztak is a kövek és üvegek, a rendőrökre mindenekelőtt, de a parkoló kocsikra és a bámészokra is óhatatlanul. Ekkor már a kék ruhások sem hagyták a dolgot annyiban, apró gumilövedékek pattogtak az aszfalton, majd nagy durranás, és fojtogató könnygáz lepte el a sarkot. A perc múlva érkező hideg zuhanyt már nem vártam be; arra lettem figyelmes, hogy futok.

A nap folyamán még többször lehettem tanúja hasonló incidensnek, s tanulmányozhattam ezt a sajátos hadviselést. A körülbelül hatszáz fős, felnőttek által organizált, zömmel tizenéves fiatalokból álló, célszerűen - speciális futócipővel, telefonnal, kővel, üveggel, váltóruhával, no meg, mint a letartóztatások után kiderült: néha töltött revolverrel is - fölszerelt csőcselékség szabályos macska-egér harcot vívott a rendőrséggel. Ha meglocsolták és megkönnyeztették a fiatalokat, azok szétfutottak, elvegyültek a nép között, de adott jelre összeverődtek másutt, gyorsan bevertek pár kirakatot, eldobálták a köveket, megint vettek egy fürdőt, aztán futottak, megint összeverődtek, s megütköztek megint. Szirénázó rendőrautók tucatjai cikáztak utánuk, mindhiába.

Így ment ez egész délután, meg is untam, elmentünk a hivatalos szociáldemokrata programokra. A hatalmas téren valóságos majális volt, rengeteg gyerekkel, sörsátrakkal, kolbászsütőkkel. Unokatestvérem munkába állott, négytől hatig az egyik sátorban valódi szociáldemokrata sört csapolt. Délután ötkor Zürich szociáldemokrata polgármestere mondott lendületes beszédet, majd hatkor következett a nap fénypontja, a szintén szociáldemokrata államelnök, Moritz Leuenberger. Már jól ismertem fizimiskáját, ugyanis egy lesifotós lekapta az ománi strandon, amint egy szál gatyában ácsorog a vízben. Úgy látszik, Leuenbergerre mostanság rájár a rúd. Szegény, alighogy elkezdte beszédét, alighogy elkiáltotta magát: Genossen!, mozgás támadt a tér sarkán. Mindenki hátrafordult, a nők ölbe kapták a gyerekeket, és futottak máris el.

Megjöttek a fiúk.

Több százan is lehettek, arcukat maszkkal vagy kendővel takarva, öklüket magasba emelve vonultak, és mentek bele a hökkent tömegbe. Megálltak az államelnöktől hat méterre, megdobálták tojással és paradicsommal, és petárdákat kezdtek pufogtatni az égre.

Körbenéztem; az egész várost egész nap ellepő rendőrségnek egy tagja nem sok, de annyi sem volt látható. Aztán befutottak. A feketék egy pillantás alatt elvegyültek. Ha a rendőrök le akarták volna őket locsolni, akkor az egész svájci szociáldemokrata vezérkar elázott volna államelnököstül, polgármesterestül. A tusolás most elmaradt. Leuenbergert testőrök kísérték el, nem is mondta el beszédjét, ami szerintem gyávaság volt, de hát ez már legyen a svájciak baja.

Nagyon amúgy sem voltam megrendülve, láttam már olyat, hogy egy államelnökbe beléfojtsák a szót, igaz, akkor személyesen egy belügyminiszter organizálta a pankrációt.

Ez azért mégis jobb.

Még egy kicsit nézegettem a mellettem ácsorgó csuklyás gyerekecske zavaros szemét. Koszos volt a fiú, vizes, fáradt, de értelmes arcú. Húsz év múlva tán egy olyan irodában ül majd, amilyenből reggel útra keltünk.