Tévedtem.

Úgy kezdődött, hogy az Erzsébet híd felől érkezve mindjárt leparkoltam. Örültem annak, hogy milyen könnyen találtam helyet. Benyúltam aztán a zsebembe, s hirtelen belém villant, hogy nem sokkal elébb egy krisnás markába nyomtam az összes aprópénzem, nincs egy huncut vaspénzem sem. A fémpénz helyén egy Gouranga - Légy boldog! feliratú matricát tároltam, ezzel azonban a Lónyay utcában még nem lehet fizetni a parkolóautomatának.

Egy papír kétszázassal a markomban léptem be a kicsiny élelmiszerbolt ajtaján, és persze azzal a félsszel vegyes tapasztalattal, melyre a Lónyay utcán kívüli területeken tettem szert hosszú évek alatt. Ennek lényege, hogy ha bárhol váltani szeretnél, olyan válogatott káromkodásokkal küldenek el melegebb éghajlatra, hogy azt nyugodtan föl lehetne venni a hungarikumok sorába.

Minden számításaimnak megfelelően alakult. Arra a kérdésemre, hogy felváltanának-e nékem egy papírszázast két fémre, egyértelmű, határozott nem volt a válasz. Abból, hogy a boltos közben beletúrt a kasszába, s elővett vagy nyolc-tíz fémszázast, s közben fogait vicsorítva azt mondta, "nekünk sincs, b...meg, ez itt nem posta", arra következtettem, tudna ugyan váltani, de nagyon teli van már az ő drága hócipője a magamfajta autósokkal, húzzak el. Jó, rendben, mondtam, s egy ezrest elővéve kértem egy doboz cigarettát. Mert jelezni óhajtottam: elfogadom a piac törvényét, ne az legyen, hogy potyázom. A boltos hátranyúlt, elém tette a 490 forintba kerülő cigit, majd visszaadott egy papír ötszázast, és legurított elém az asztalra egy fémtízest.

Lett égszakadás-földindulás. Egyikőnk sem fogta vissza magát. Jellegzetes Lónyay utcai nyelvet beszéltünk, viszonylag kevés volt a nyelvcsapról indított levegőoszlopban a lehetséges, az és/vagy, a talán meg a minden valószínűség szerint.

Miközben a boltossal meccseltünk, kinéztem az ablakon. Az autóm mögötti kopasz házfalon jókedvűen napozott egy elhízott koromfekete macska.

Cetli nélkül rohantam el a helyszínről, bíztam a gourangában, és abban, hogy a Lónyay utcai parkolóőrök lustábbak, mint másfelé időző társaik. Egy irodaház elé értem, s egy fehér autó bezárt első ajtaja mellett egy fekete női táskát pillantottam meg. Hopp, mondtam magamban, ezt meg elhagyták, s a könnyű, vállra akasztható táskával már lépdeltem is be az irodaházba.

- Ha keresnék - mondtam, s örültem annak, hogy megmenthetem egy hölgy értékeit. - Ott volt a kocsi mellett. Nem tudom, mi van benne...

- Ott kellett volna hagyni - vágta rám a portás az ajtót, s az üvegen át beszélt hozzám: - Most adjam oda a gazdájának üresen? Még azt hinnék, én fosztottam ki!

Amikor csalódottan kiléptem az utcára, s tanácstalanul toporogtam a női táskával a kezemben, egy fekete árnyék suhant át a régiségüzlet előtt, s a délutáni utca zsivajába furcsa, nyávogásszerű hang keveredett. (Gouranga, mondtam pár perccel később, amikor a táska tulajdonosa boldog arccal közölte velem: nem volt benne érték, a megőrzést köszöni.)

Mindez, amiről most beszámolok, sokkal rövidebb ideig tartott, mint gondolnánk. A parkolás és az aprópénzszerzési akció négy-öt, a boltossal megejtett nyelvi tréning jó öt-hat másodpercig tartott. Az irodaházig körülbelül két-három másodperc alatt juthattam el, a portással két-három másodpercig elmélkedtem. Összesen tehát 14-15 másodpercet tölthettem el a Lónyay utcában, s a java még hátravolt.

Vágtám során az irodaház sarkánál megálltam, mert egy dzsip nagy sebességgel közelített a zebra felé. S a város más pontjain megszoktam, itt az autósok nem arról híresek, hogy kedveznének a gyalogosoknak. Elengedtem a dzsipet, noha nyilvánvalóan nekem lett volna elsőbbségem. De nem figyeltem a zebra előtt tátongó óriási lyukra, mely az elmúlt napokban megtelt koszos esőlével. Így fordulhatott elő, hogy a Lónyay utcába történt érkezésemet követő tizenhatodik másodpercben ott álltam vajszínű tavaszi nadrágban egy kereszteződésben, s a dzsip jóvoltából nyakig besározódtam. Könnybe lábadt szemmel mértem magam végig, s azt kérdeztem: mit keresek én itt valójában?

A zebrával szemben egy építészstúdió épületét tatarozták. Az állványzat tetején egyensúlyozott - s mintha közben a nyelvét is rám öltötte volna - Budapest legártóbb, legveszedelmesebb fekete állatpéldánya.