A szerző a Monetáris Tanács tagja

Az okot és a történet jelentőségét nem mindenki érti, és nem is akarja megérteni. Különösen nem hajlandó rá a magyar jobboldal domináns szárnya, amely most vereségének indokát másokban keresi. Fennszóval hirdeti, hogy csak azért vesztett, mert "a jobboldali pártok nem fogtak össze", elhagyták a tábort, és cserbenhagyták a vezért. Okolják ezenkívül a népet, a társadalmat, amely ezúttal nem értette meg őket, hagyta magát félrevezetni, eltolta magától a jótevő kezet. A hiba tehát - szerintük - a társadalomban keresendő.

Hogy megértsük a történtek igazi mibenlétét és jelentőségét, ennél mélyebb rétegét kell feltárnunk a történetnek és - ha úgy tetszik - a magyar népléleknek. Azokat a sajátosságokat, amelyek minden társadalmi közösség (nép, nemzet, lakosság, tömeg) együttes cselekvésének vagy cselekvési kényszerének idején is megfigyelhetők, meg azokat is, amik éppen a magyar nép belső indítékait századok óta, és még ma is jellemzik.

Hatvan-hetven évvel ezelőtt nagy téma volt szellemi közéletünkben a "ki a magyar" és a "mi a magyar" kérdése. Népi és polgári, baloldali, konzervatív és jobboldali szerzők egyaránt foglalkoztak vele, Illyés Gyulától, Karácsony Sándortól, Bibó Istvántól kezdve Babits Mihályon, Szekfű Gyulán át Féja Gézáig és tovább. Az akkori fiatalok (én is) ronggyá olvastuk az erről szóló köteteket, többek között a Szekfű Gyula által szerkesztett 600 oldalas Mi a magyar? című kötetet. (1939-ben jelent meg.)

A szerzők nem mindenben értettek egyet, de abban valamennyien megegyeztek, hogy van itt egy furcsa kettősség. Sokféleképpen fogalmazták meg. Van, aki azt mondta: türelmetlen tettvágy kontra halálos kétségbeesés. Más úgy foglalta össze: oppozíció és passzív rezisztencia. Megint mások: hirtelen fellángolás ("szalmaláng") és tehetetlen közömbösség. És itt már ősforrásként Adyra is hivatkozhatunk, mint a magyar lélek ügyében talán a legnagyobb szakértőre. "Pimasz, bús arccal látszik, hogy akar, De aztán búsan lekönyököl, Nyög, sír, ez az én fajtám a magyar." És aztán egyszer csak mégis felugrik, és így kiált: "Eb ura fakó! Ugocsa non coronat!"

Babits még azt is elmondta, hogy nem valami magunkkal hozott "örök", "sorsszerű" tulajdonságról van szó, hanem a történelmi tapasztalat alakított bennünket ilyenné. A magyar nép új és új nemzedékei századok óta sokszor, sokáig éltek elfojtott várakozásban, abban a reményben, hogy egyszer kitörhessenek a szorult helyzetből, a Bibó-féle zsákutcából, a rendies elmaradottságból, a gazdasági fejletlenségből, a tömegek nyomorából. Jöttek rá alkalmak, de sohasem sikerült megnyergelni őket, mindig beavatkoztak az idegen hatalmak, elzárták előttünk az utat, és visszakergettek a zsákutcába. Fejünk felett rendszerek jöttek és mentek (hányszor volt, úristen!, rendszerváltás a XX. században). A gyerekeknek azonban enni kellett adni, azért végeztük dolgunkat, és vártunk valami csodára. Meg aztán örültünk is, amikor kicsit békében hagytak, politikai tespedésben, de viszonylagos nyugalomban.

E kettősség élménye olyan erős volt, hogy a rendszerváltás előtt Konrád György is ebben fogalmazta meg a várt jövő lényegét. A magyar történelem főszereplője (a magyar nép) eddig mindig hosszú ideig közömbös arccal tűrt, aztán hirtelen odacsapott. Az lenne az igaz felszabadulás, ha e kettősség helyett közösen, racionálisan, demokratikusan megvalósítanánk céljainkat.

Nem egészen így történt, eddig nem. A társadalom egyik fele hozzáfogott a megvalósításhoz, a másik fele azonban nem látta tisztán, mi történik. Nem ők voltak a hibásak, mert a váltás sok olyan folyamatot hozott, amit nem lehetett előre látni, nagyon sok ember egyáltalán nem értette. Forgószélnek érezte, amely sok mindent felkap, és máshol helyez le, de alulról nem lehet befolyásolni. Meg aztán az ilyen átfogó átalakulásnak az a természetrajza, hogy előbb inkább csak a politikai és gazdasági szerkezetet érinti, és ennek a társadalom nagyobbik fele egy ideig inkább a kárát látja, mint a hasznát. Ez a helyzet ismét meghozta a magyar "csodavárás" egy új változatát. Itt az ideje, annyian ígérik, hogy jöjjön már, mert jönni kell egy jobb kornak, mely után buzgó imádság epedez milliók ajakán. És miután a csoda nem következett be, minden választáson elküldték a régi vezetést, hogy jöhessen az új Messiás. Mert amikor az ember úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva a gazdaság és politika erőinek, mégiscsak jó érzés, ha a szavazófülkében négyévenként egyszer ő lesz az úr, és azt húzza ki, akit akar.

A helyzet "természetrajzához" hozzátartozik, hogy jó esélyt szerezhet az a politikai erő, amely ki tudja használni, és meglovagolja a csodavárást. Amely kialakít egy olyan retorikát, amely óhajokból és ígéretekből építkezik. Amely a személyiség és az akarat mítoszát alkalmazza, és nem törődik a tényekkel. Nem az az érdekes most, hogy jobboldali vagy baloldali, a lényeg a mítosz, a csodavárás kielégítése. Abban a reményben, sőt avval a sokáig megalapozottnak látszó tudattal, hogy ha a nép - vagy ahogy mostanában mondják -, az emberek hisznek, akkor nem kellenek nekik a tények, elegendőek a szavak is. A mitikus vezetőktől elfogadják a magyarázatot is. Első fokon arról, hogy az ígéretet miért nem lehetett még megvalósítani, magasabb fokon azonban azt is, hogy már meg is valósult. Mert ahol a mítosz beleépül az emberek fejébe, ez is megtörténhet.

Ehhez persze az szükséges, hogy a társadalmi létezés és fejlődés valóságos tere mellett és minél inkább helyette egy virtuális tér jöjjön létre. Ez is lehet többféle. Az emberek valóságos összessége helyett alapulhat a kivételezett nemzet mítoszán, az idegenek, "idegenszívűek" (és ide tartozhatnak a kapitalisták) ellenében. A modern társadalmi léthez szükséges reformok helyett alapulhat a "bort, búzát, békességet", az "Isten, haza, család" vagy a rend mítoszán. És egyszerre mindegyiken.

Ez a virtuális tér létrejött. Nem egyszerre, a rendszerváltás utáni első hat-hét évet még nem ez jellemezte - vagy legalábbis kisebb mértékben. Az ezredforduló után azonban ez a tér kialakult. Igaz, a nemzetközi politikai atmoszféra is hozzásegített, a sok problémával küzdő világban ma sokfelé hajlanak egy olyan politikai nyelvre és gyakorlatra, amely nem néz szembe a valóságos helyzettel, hanem kialakítja a mellébeszélés rítusait.

Nálunk azonban ez túlsúlyosan érvényesült. Gondoljuk meg! Az elmúlt években abszolút lehetséges volt egyszerre követelni a munkahelyek létesítését, az infláció megállítását, a bérek és nyugdíjak felemelését, a támogatások növelését, a beruházások növelését, az autópályák építését, a privatizálások elkerülését, a bürokrácia leépítését, az egészségügy feljavítását, az oktatás kiterjesztését és minőségi javítását, iskolák fenntartását (ott is, ahol már alig vannak gyerekek), az adók csökkentését, a költségvetési hiány megszüntetését és így tovább. Nem volt, aki elég hangosan és érthetően meg tudta volna kérdezni: Miből, uram, ha üres a zsebed? Illetve voltak, akik néha ilyeneket mondtak, de szavuk a virtuális térben belefulladt a semmibe.

Hosszú ideig a szocialisták válasza sem volt igazán radikális, vagy csak a nagyon elméleti összefüggésekben. A virtuális térben ők sem, azaz mi sem bolygatták-bolygattuk a maga teljes összefüggésrendszerében a helyzetet, hanem azokra a reális lehetőségekre összpontosítottak, ahol egyáltalán tenni lehet valamit. Az utóbbi hetek azonban fordulatot hoztak, összegezni kellett. És megszólalt az a hang, amely az adott valóság teljességéből indul ki, és úgy jut el a részletekig.

Mi történt tehát? A mítosz politikai "realistái" egyet nem vettek figyelembe: éppen a magyar nép lelkét. Amely csak a kontúrok és a ritmus szerint tér el más népekétől. Várja a csodát, elhiszi, hogy jön, lelkesedik - de azért közben figyel is. És aztán lassan belülről felhalmozódnak az ellentmondások, egyszer csak megunja az egészet, és elfordul tőle. Eb ura fakó! Ugocsa non coronat.

Ez a folyamat most is, mindig ciklusok formájában zajlik. Mint minden az emberi életben, úgy, ahogy József egykor megjósolta a fáraónak, vagy úgy, ahogy a modern közgazdaság szemléli és elemzi a gazdaság fel- és leszálló szakaszait. Megindul egy folyamat, felfelé megy egy darabig, de azután viszszafordul. Egy másik pedig, talán ugyanakkor, lentről fordítja irányát felfelé. Ez az emberi élet ritmusa. Átéljük, tudjuk, a magyar társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális életben is szüntelenül tapasztaljuk. A mítoszba bújtatott hipokrízis 2000-2004 között érte el csúcspontját. Azután elindult lefele. Az ilyen útnak azonban az a természete, hogy nem lehet tudni, mikor halad át a nulla ponton, mikor fordul át ellentétébe. A haszonélvezők azt hitték, hogy a "módszer" most már örökre sikert hoz. Nem tudták, nem akarták felfogni, hogy az alapszituáció szűnt meg.

Most azonban, úgy tűnik, ennél is több történt. Nemcsak az, hogy a csodavárásból eljutottunk az eb ura fakóhoz. A fordulatot mutatta a változás csendessége és méltósága. Ha ugyanis a mítoszt ellenmítosszal vagy lázadással győzzük le, akkor csöbörből vödörbe, mítoszból mítoszba kerülünk. Nagyobb a tét: hogy kikerülhetünk a csodavárás-csalódás, tespedés-odacsapás dilemmájából.

Ha így van - és remélem, így -, valóban történelmi pillanat a magyar nép történelmében. Évszázadok által ránk kényszerített ördögi körből lépünk ki.

A mítosz politikai "realistái" egyet nem vettek
figyelembe: éppen a magyar nép lelkét...
Várja a csodát, elhiszi, hogy jön, lelkesedik - de azért közben figyel is. És aztán lassan belülről felhalmozódnak
az ellentmondások, egyszer csak megunja az egészet,
és elfordul tőle. Eb ura fakó! Ugocsa non coronat.