A közelmúltig példátlanul alacsony kamatszint, a befektetést kereső tőkék bősége és magas kockázatvállalási hajlandósága jellemezte a legfejlettebb tőkepiacokat. Ezeken a területeken beszűkültek a jövedelemszerzési lehetőségek, aminek hatására egyre nagyobb összegek áramoltak a magasabb hozamú, de kockázatosabb feltörekvő piacokra. E folyamat haszonélvezője volt Magyarország is, ahol 2002 és 2006 között több mint megkétszereződött a külföldiek kezén lévő magyar állampapírállomány. Pedig a kitüntetetten magas hazai hozamszintet leszámítva a magyar állampapírpiac kevés vonzerőt gyakorolhatott a befektetőkre. Az államháztartás tartósan rossz helyzete miatt egyre távolabbra tolódott az euró bevezetésének és ezzel a magyar és az európai kamatszint kiegyenlítődésének várható időpontja. A fejlett piacoktól az ottani alacsony kamatszint miatt elforduló és a magas magyar kamatszint által megigézett befektetők mindezzel kevéssé törődve felfelé hajtották az árfolyamokat, ami újabb és újabb befektetőket vonzott a piacra.

A magyar politikai elit azt látta, hogy a hazai piacokról nem kifelé, hanem befelé áramlik a tőke, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy fenntarthatók a folyamatok, mert lám a piacok is kedvezőnek ítélik meg a magyar gazdaság helyzetét. Ezért nem is tartották annyira sürgetőnek az államháztartás átalakítását. A befektetőket a magas hazai kamatszint, a magyar politikai döntéshozókat pedig a Magyarország felé áramló befektetések varázsa juttatta hamis következtetésekre. Az államháztartás szerkezeti átalakításának elmaradása következtében a GDP-arányos hiány egyre nagyobbra duzzadt, ennek hatására pedig a GDP-arányos államadósság is növekedni kezdett.

Mostanra a helyzet megváltozóban van. A nemzetközi kamatszint emelkedik, az érett és feltörekvő piacok kamatszintje közötti olló záródik, ezáltal a korábbi időszak befektetési célországainak vonzereje csökken. Fennáll annak veszélye, hogy a zsugorodó hozamkülönbség hatására a tartósan magas kockázatú területekről a tőkék hirtelen távoznak. Ez akár árfolyamválságot, a beruházások visszaesését, az infláció megugrását, monetáris politikai kényszerlépéseket, növekedési és jóléti veszteségeket okozhat. Mivel a magyar döntéshozók nem tettek meg mindent a magyar piacok kockázatosságának mérséklődéséért abban az időszakban, amikor erre külső piaci kényszer nem volt, a magyar gazdaságot most felkészületlenül és védtelenül éri a nemzetközi környezetben zajló átrendeződés.

A huszonnegyedik órában vagyunk a cselekvéshez. Hónapok óta azt érezzük, hogy a piacok türelme fogytán van, verbális figyelmeztetések, felszólítások érkeznek az Európai Uniótól, hitelminősítő szervezetektől, a befektetők képviselőitől, az árfolyam széles kilengéseket produkálva gyengül, a magyar állampapírok árfolyama fél év alatt számottevően mérséklődött, devizaforrásokhoz való hozzájutásunk feltételei romlottak. A piacok tudomásul vették, hogy a politikai ciklus legvégén, hónapokkal a választások előtt mélyreható átalakításokat nem lehet elindítani. Most azonban a további halogatás komoly megrázkódtatás kialakulásával fenyeget. A képlet nagyon leegyszerűsödött: reformok vagy stabilitásvesztés. Az akut piaci zavarok tűzoltással orvosolhatok ugyan, de a reformok elmaradása esetén a bajok újratermelődnek, és tartós lecsúszással, nemzetközi leértékelődéssel fenyegetnek. A tennivaló az államháztartás rendbetétele, olyan intézkedések megtétele, amelyek révén rövid időn belül (értsd: néhány év alatt) teljesülhet a piacok és az unió által megkövetelt háromszázalékos GDP-arányos hiány. Ez nagy valószínűséggel olyan komplex intézkedéscsomag megvalósítását jelenti, amely hatással lesz az állam által befolyásolt árakra, a közszférában alkalmazottak számára, a bérből élőket terhelő adók és járulékok mértékére, az állam jóléti kiadásaira, az állami beruházások mértékére. Államháztartási reformnak nevezzük azt, amit tenni kell, de ma már tudjuk, hogy ez jóval több annál, hogy bizonyos kiadási tételekből lefaragunk, bevételeket adók emelésével, adóalap kiszélesítésével növeljük. Az átalakítás intézményi reformokat, az egészségügyi rendszer, az oktatási rendszer, az államigazgatási rendszer hatékonyabbá tételét szolgálja. A magasabb hatékonyság azt jelenti, hogy ugyanazt az eredményt kevesebb ráfordítással vagy ugyanazzal a ráfordítással jobb eredményt érünk el. A jelenlegi rendszereken belül nincsenek komoly hatékonysági tartalékok, megszorító intézkedésekkel (a ráfordítások csökkentésével) a jelenlegi rendszerek alacsonyabb eredményességgel fognak működni.

Az igazi kihívás abban áll, hogy egy időben merül fel a nagyobb átalakítás elindításának és az ez évi költségvetés megmentésének szükségessége. Egyik sem spórolható meg. Akármilyen gyorsan lépnek életbe intézményi reformok, azok az ez évi egyensúlyt aligha javítják. Márpedig az első negyedévi teljesítményadatok azt mutatják, hogy beavatkozások nélkül ebben az évben is túlteljesül a tervezett hiány. A deficit túlfutását megakadályozó évközi intézkedések viszont nem a rendszerek működését alakítják át, hanem az adott kereteken belül csökkentenék a kiadásokat vagy növelnék a bevételeket. A rövid távú korrekciós lépések semmiképpen sem válthatják ki a rendszerek átalakításának teendőit. Egyidejűleg kell tehát tűzoltó akciókat és építkezést folytatni.

Ijesztő késedelemben vagyunk. Reformokat azonnal kell bevezetni, a reformok szakmai előkészítettségéről pedig keveset tudunk. Tudjuk, hogy túl sok az önkormányzat, túl sok a parlamenti képviselő, túl sok a minisztérium, nemzetközi összehasonlításban túl sok a közalkalmazottak száma, a beiskolázott gyerekek számához képest túl sok a pedagógus, egyetemeink, főiskoláink gyárak, kibocsátásuk nagy részét nem szívja fel a munkaerőpiac, , túl sok az orvosok száma és talán a kórházaké is. Jóléti rendszerünk kiadásaival nincsenek összhangban a bevételek. Nem ismerjük azonban pontosan annak az egészségügyi, oktatási, jóléti rendszernek a működési módját, amely kiépülése után kisebb állami ráfordításokkal a jelenleginél jobb (és a társadalmi igazságosságot nem gyengítő) szolgáltatásokat fog biztosítani. A legtöbbet az államigazgatás átalakításáról tudunk. Ám arról sem tudjuk, hogy az igazgatási kiadások mennyivel fognak csökkenni. Ha netán vannak is valahol kész tervek, azokról nem folyt széles körű szakmai egyeztetés és társadalmi párbeszéd.

A hazai választási kampány egyik legelgondolkodtatóbb vonása az volt, hogy nem tudatosította (elhallgatta) a közvélemény előtt, hogy a legközelebbi jövőben olyan átalakítás előtt állunk, amely alapvető szociális következményekkel, főbb társadalmi csoportok helyzetének átrendeződésével, az állam és társadalom kapcsolatának mélyreható módosulásával jár. Bizonytalanul, puhán, általánosságokban elhangzott ugyan, hogy a maastrichti kritériumok 2008. évi teljesítéséhez szükséges intézkedésekre sor fog kerülni, de csak nagyon kevesekben tudatosult, hogy ezek az intézkedések a nagy ellátórendszerek alapvető átalakítását jelentik. Milyen arányban viselik az átalakítások terheit a vállalkozások és bérből élők, a jó- és a kevésbé jómódban élők, az aktívak és inaktívak? A versengő legnagyobb politikai erők attól félhettek, hogy a szükséges reformlépések következményeit magában foglaló nyílt beszéd a választási esélyeket rontó népszerűségvesztéssel járhat. A választásokat követően a győztes most a legfőbb politikai erők által közösen felállított csapdában vergődhet: a ki nem mondott igazságokat követően vagy "meglepetésreformokba" kezd, sokkolja a közvéleményt, szavahihetőségi konfliktusokat vállal, vagy következetes marad a korábbi közös hallgatáshoz, nem cselekszik, amivel nagy valószínűséggel gazdasági megrázkódtatást idéz elő. A mindennapos életviszonyokat mélyen érintő átalakításokat a társadalom támogatásával nehezen, nélküle vagy ellenállásával szemben szinte lehetetlen végrehajtani. A választási kampány félrevezető diskurzusa után jóval nehezebb lehet ezt a társadalmi támogatást kivívni.

A gazdasági racionalitás oldaláról adott válasz egyértelmű: az elkövetkező napokban, de legfeljebb hetekben a piacok számára hiteles kötelezettségvállalást kell tenni a valódi reformok elindítása iránt. Ezek ma már nem lehetnek pusztán csak szavak, szándékok, ígéretek. A magyar gazdaságpolitika szavahihetősége nem keveset sérült az elmúlt évek során tett megalapozatlan és betartatlan ígéretek, statisztikai bűvészkedési próbálkozások, az érdemi intézkedések elmaradása miatt. Néhány éve talán még kisebb súlyú intézkedéseket is elfogadott volna a piac annak bizonyítékaként, hogy a hazai gazdaságpolitika komolyan veszi az államháztartási hiány lefaragásának programját. Az előzmények miatt ma már valószínűleg többet kell tenni. Jelentős reformokat kell elindítani, amelyek nem egyszerűen a reformelkötelezettséget bizonyítják, hanem egy-két éves időhorizonton kiszámítható egyenlegjavulást mutatnak a költségvetésben. A jövőre vonatkozó elkötelezettségek figyelembe vételével, a húszezermilliárd forintos GDP mintegy öt-hat százalékát szükséges megtakarítani az euró bevezetéséig (pontosabban a kritérium teljesítésének elbírálásáig) terjedő időszakban. Összességében ezermilliárd forint feletti egyenlegjavító programról van szó, amely különböző kiadáscsökkentő és bevételnövelő intézkedések keverékéből állhat össze. E keverék belső arányait a növekedésre, inflációra, a munkaerőpiaci, szociális, jövedelemeloszlási következményekre tekintettel lehet kialakítani. Az átalakítás bizonyosan átmeneti növekedési és jóléti veszteségekkel jár. Ezek mértékét azonban csak konkrét tervek, számok ismeretében lehet meghatározni.

Emlékeztet a helyzet a rendszerváltás kezdetén felmerült választási lehetőségre: sokkterápiával vagy fokozatos átalakítással célszerű a kívánt eredményt elérni. Most is az a kérdés, hogy egy nagy nekirugaszkodással (de az átalakítások természetéből adódóan így is többéves folyamat eredményeként) vagy kisebb lépések sorozataként jutunk a maiból a kívánt állapotba. A nagyobb nekirugaszkodás nagyobb azonnali áldozatvállalást igényel, a kisebb lépések egyedileg kisebb, de nagyobb frekvenciájú fájdalmas lépések sorozatát jelentik. A többlépéses megközelítés azzal a veszéllyel jár, hogy az első lépések okozta érdeksérelmek gyorsan lelohasztják a politikai döntéshozók elkötelezettségét a teljes program végrehajtása iránt. Ezért az orrnehéz átalakítás látszik a jobb választásnak. Ez nyugtatná meg legjobban az aggodalmaskodó piaci befektetőket is. A lehető legtöbbet, amit a társadalom elvisel - ez lehet a kiindulópont. A társadalom pedig annyi átalakítást visel el, amennyihez a politikai erők támogatást tudnak szerezni. Az átalakítási lépések pillanatnyi előkészítettségi fokán nem tudjuk, hogy az 1000 milliárd forintos program milyen szerkezetben, milyen gazdasági és szociális következményekkel jár. Számokkal alátámasztott alternatívák birtokában válaszolható meg az a kérdés, hogy melyiket érdemes, lehetséges választani.

Ilyen számok pillanatnyilag nem ismeretesek, pedig csak ezek birtokában mondható meg, mikor lesz Magyarország a monetáris unió tagja. Van egy céldátumunk, de valójában nem tudjuk pontosan, mit is vállalunk, mert nem ismerjük a 2010-es euróbevezetés érdekében teendő átalakítási program terheit. Azt tudjuk, hogy az elmúlt évek laza költségvetései következtében ezek a terhek növekedtek, a rendelkezésre álló idő pedig rövidült. Ha lesz részletes forgatókönyv az államháztartás rendbetételére, ha ismertek lesznek a programmal járó növekedési, jóléti veszteségek, várható társadalmi konfliktusok, akkor erősödhet meg vagy változhat meg a politikai akarat a bevezetés időzítését illetően. Felelős döntés ezek ismeretében hozható. A politika értékelheti úgy, hogy a 2010. évi bevezetéssel együtt járó terhek vállalhatatlanok, és a bevezetést ismét elhalasztja. Dönthet azonban úgy is, hogy vállalja a koncentrált átalakítás jelentős terheit, és vaskézzel végigviszi a 2010. évi bevezetés programját. Ez politikai választás, bátorság, elszántság kérdése. A legrosszabb, amit a politika tehet, hogy az átalakítás terheire való hivatkozással az euró bevezetését elhalasztja, és a megnövekedett időt az államháztartás átalakításának elodázására használja fel. A kísértés mérsékelhető azzal, ha a lehető legkorábbi euróbevezetést célozzuk meg. A 2010-es dátum bizonyos fegyelmező erővel bír. A kitűzött cél, ha komolyan veszik, olyan külső kényszer, ami nem engedi lankadni a politikai döntéshozók erőfeszítéseit. Bár valljuk meg: az elmúlt évek éppen azt bizonyították, hogy ez a fegyelmező erő sem működött. Cél és tett elszakadt egymástól. A cél üresen és egyre hiteltelenebbül lebegett, és vajmi kevéssé orientálta a döntéshozatali folyamatokat.

Magyarország kapott még egy esélyt arra, hogy mélyreható államháztartási reformokkal előbb csak talpon, majd dinamikus fejlődési pályán tartsa gazdaságát. A közpénzügyek rendbetételével egyben megteremtődnek az euró bevezetésének feltételei is. A politikai döntéshozókon múlik, hogy élnek-e a kínálkozó lehetőséggel.

Az igazi kihívás abban áll, hogy egy időben merül fel
a nagyobb átalakítás
elindításának és az ez évi költségvetés
megmentésének
szükségessége. Egyik sem
spórolható meg.