A beszédnek a Fidesz honlapján megjelent nyomtatott változatában a "ki tudja" előtt három pont áll. Jelzik tehát, hogy nem tévesztésről van szó, hanem mondatvesztésről. Pokorni - csakúgy, mint két héttel korábban, a Kossuth téren - szándékosan hagyott ki egy verssort.

Eredetiben az Eszmélet 10. "tételében" az áll: "Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja..."

A "szívében nincs se anyja, apja" nem fért bele a kampánytervbe.

Érteném - de nem akarom.

Megint igazat mondtak, de nem valódit.

Naptár szerint csak néhány napja, a tartalom és az érzetek alapján viszont nagyon régen voltak a választások, nem kellene már ezzel foglalkozni. Csakhogy nehéz bármi érvényeset mondani a készülő koalíciós kormányzásról a valóságot rendre a fenti módon kezelő konzervatív oldallal való összemérés nélkül. S e tekintetben félő, hogy torz kép alakul ki. A jobboldal ugyanis elindult hátrafelé. Ezzel a mellette akár csak állva maradót is előretörőnek mutatja az optikai csalódás. Jobb tehát mindkét mozgásirányt és sebességet még egyszer gondosan bemérni.

A Fideszé könnyebben felismerhető, és nem is most vették fel. Ennek csak tünete, hogy Orbán Viktor 2002-ben, Pokorni most idézte a Várban Churchillt, ugyanazt a történetet, amely szerint a választási vereséget követően azt mondta volna a második világháborús győztes, hogy soha nem szabad feladni, s kettejük előtt még négy éve a Kossuth téri Fidesz-tömeggyűlésen az idős kereszténydemokrata, Varga László is épp innen idézett. Orbán négy éve a TF-en, most a Várban adta meg ugyanazokat a kapaszkodókat: Hit, Remény, Szeretet. E nem épp világias jelszóháromság az első szabad választásokon a kisgazda Bort, búzát, békességet mellé szorosan felsorakozva az akkori Kereszténydemokrata Néppárt pajzsain szolgált iránymutatásul. Akkor még a Fidesznél Brezsnyev csókolta Honeckert, a Roxette dalából vették a jelmondatot - Hallgass a szívedre... -, és rendszerváltó házibulival zárták a kampányt.

Azután rohamos öregedés kezdődött, amely egyre nagyobb tempóban folyik, legalábbis a látható jelekből ítélve. A Fidesznél mindazonáltal nem árt az óvatosság, mert az 1998-as kampányban és kormányon is elképesztő dolgokat mondtak, miközben az első két évben - a gazdaságot illetően - nagyon is racionálisan tették a dolgukat. De most ismét kénytelenek - és velük együtt mi is - a szavakra és a gesztusokra szorítkozni.

És akkor nemcsak azt látjuk, hogy Pokorni Zoltán a maga ízlése szerint szűri József Attilát, hogy a nehéz helyzetekben a párt vezetői igen papos attitűddel fordulnak híveikhez, hogy Tisza gróf, Bethlen gróf, Klebelsberg gróf a deklarált történelmi hátországuk, hogy a '48-asok közül kiválasztják maguknak Széchenyit, Kossuthot meg - legalábbis Eperjes Károly iniciatívája szerint - a leginkább leszerelnék a millenniumi emlékműről.

A jelen idejű mondatok viszont már nélkülözik az európai szellemi tér megjelenítését, nem tudni, hogy kik fontosak a Fidesznek, kik nem. Marad a bezárt Kárpát-medencei térben a józan kispolgári biztonságigényt kiszolgálni hivatott Munka, Otthon, Család, amibe minden belefér, és az ellenkezője is. (Képzeljünk el politikai programot, amely mindezeket tagadja! Ha pedig valaminek a politikában nem létezhet ellenpontja, az maga sem létezik.)

Nagyon nehéz az új kormányzattal szemben igényeket támasztani, ha a korai elöregedés tünetegyüttesét mutató még mindig szép emlékből, a Fideszből indulunk ki. Akkor szerfelett modernnek tűnnek az ellenfelek. Akkor tágra nyílt pupillákkal idézhetünk fel egy kongresszusi beszédet, Gyurcsány Ferencét februárból, amelyben olyan hívószavak szerepeltek, mint élettudományok, biotechnológia, információtechnika, műszaki, kémiai, biokémiai oktatás, autógyártás és call-centerek. Tegyük hozzá, hogy a választási kampányban azért nem tesztelték a közönséget a biopolisz vagy technopolisz kifejezések mozgósító erejét bemérendő, de nem is rejtették el ezeket múlt század eleji egyházias igék palástjai alá.

Azért sincs könnyű dolgunk, ha a Fidesz politikamúzeumi kihívása és a szocialista modernizációs ígéretek közé állva valamiféle mozgásértékelő pontot akarunk felvenni, mert a közbeszéd egyre idegesebben valamiféle fenyegető, mégis várt kényszerintézkedésekről szól. A vállalkozói, néha a bankszféra prominensei, mint egy választási kampányban, azonnali nemzet-, de legalábbis forinthalált festenek fel, ha a kormány nem csoportosít át azonnal a lakossági és a közszférából a gazdasághoz százmilliárdokat. Egyetlen szerencse, hogy eközben most nem fenyeget legalább a '95-ös Bokros-csomag pedagógiai, szociálpszichológiai ihletettsége, tehát legalább politikát nem akarnak csinálni abból, amit az egymás rabjaivá vált nagy pártok a kiosztott százmilliárdokból visszavennének.

Előbb-utóbb tehát a lényegre is sor kerülhet. Arra, amit nem lehet százalékpontokban és bármi olyanban mérni, ami egy főre esik. Arra, aminek a nevében - talán reményében - az emberek nemet mondtak a Fideszre. Azt gondolom ugyanis, hogy akármilyen furcsa, de erősen protest szavazatokkal nyert az egyébként hatalmon lévő két párt. Mert a posztszocialista térségben máig reflexszerű a hatalmon lévők leváltása. Még mindig képtelenség ugyanis nem okozni csalódást, olyan nagy a távolság az elvben lehetséges és a valóságos között. És olyan hozzávetőlegesek az új típusú politikai tehetségek. Ha tehát más történt, magyarázatra szorul. E szerint: nemet mondtak az ellenzékre. E tekintetben igencsak megtévesztő a Fidesz kétmillió-háromszázezer szavazóra való hivatkozása. Ebből ugyanis kétmillió körülbelül magától megvan. Erre kell következtetni abból, hogy a jobboldalnak a legválságosabb időben, 1994-ben, alig valamivel Antall József halála, az MDF totális szétesése után, a megrendítő vereség választásán is volt kétmillió szavazója. A Fidesz veresége tehát nem természetes. A rendies, külsőségesen egyházias múlt felé fordulás, és a bezárkózás ígéretének őszintétlen áporodottsága okozhatta.

Ennél rejtélyesebb a szocialistákra mondott igentömeg.

A különösség egy részét Kövér Lászlóval demonstrálnám. Ő mondta 2002-ben: a rendszerváltás legnagyobb hibája, hogy nem vonták felelősségre az előző rendszer képviselőit, ma pedig már sajnos nem hozhatók olyan törvények, melyek kizárnák őket a közéletből. A mostani (tehát a 2002-es) választáson viszont "örökre a múlt részévé kell tenni a Horn Gyulákat, Kovács Lászlókat, Medgyessy Pétereket és Lendvai Ildikókat, akiknek a mai gazdasági, fizikai, anyagi, szellemi, erkölcsi nyomorúságunkat köszönhetjük". A fejlődés mutatójaként emelte ki, hogy a Köztársaság téri MIÉP-tüntetésen sem Medgyessy Péter, sem Kovács László "nem mertek kimenni a térre", nehogy "hátba lőjék őket". (Ez még egy kötél előtti fordulat részéről.)

Nos, hát csendes surranással, de ez a szőnyeg is kicsusszant Kövér alól: a célkeresztbe állítottak - Lendvai Ildikó kivételével, de őt talán csak a rend kedvéért emelte ki a sokaságból - nem voltak a frontvonalban az idén. Ha tetszene, azt lehetne mondani Kövér Lászlónak, hogy akkor minden rendben, a múlt részeivé váltak az ellenfelei. (De nekem nem tetszik ezt mondani.) Anynyiban mégis felvehető ez a fonál, hogy amilyen kóros gyorsasággal öregedett a Fidesz, olyan váratlan dinamizálódás indult az MSZP-ben.

Gyurcsány Ferenc, akivel mindez kezdődött - szemben jobboldali ellenfeleivel - meg is jelöli a nemzetközi tájékozódási pontokat. Tony Blair, illetve a New Labour, szellemileg Anthony Giddens. Persze semmit nem csinálhat pont úgy, mint ők, mert nincsenek írek, skótok, felsőház - ahol oly nagyvonalúan lehetne politizálni -, de a szellem nyilván átvehető.

A Cool Britanniából lehet átjárás a Cool Hungáriához.

Blair 1997-ben a fensőséges Rule Britannia (Uralkodj Britannia!) jelszó helyébe állította a Cool Britanniát. Egy laza, de hatékony, vállalkozó kedvű, előítéletmentes (tehát cool) életformát. A forma - média, dizájn, populáris zene, film, divat és általában a kreativitás - életét a közgondolkodás merevségének oldására használva. Ilyenné tette a politikát is. A cél az volt, hogy kivegye a baloldalt - és ezzel a politikát - a tőke-munka ellentétpárból, és általában a konfliktusok köré rendezett létezésből. Tudomásul vette a Cool, hogy az emberek az életüket nagyrészt megoldják maguk, de töméntelen kis segítséget, lehetőséget várnak az államtól. Amely állam ugyanakkor "trade mark"-ja, védjegye is mindannak, amit az az ország jelent, és így is kell megmutatkoznia. Vonzóan, hétköznapian.

A reménybeli Cool Hungária éppen ellentéte lehetne a politikai országrészek tektonikus ütköztetésére építő jelenlegi Fidesz-politikának, amely egyben a megváltás lehetőségét mutatja fel saját eljövetelében.

Az új közvetlenség villan fel a saját családjáról és hétköznapjairól nyilvános internetes naplót vezető Gyurcsány lehetőségvilágában, a nagyon civil ígéretcsomagban, a szocialisták új formavilág-próbálkozásaiban.

Annyi elmondható, hogy a Blair gondolkodásmódja iránti nyitottság elviheti Gyurcsányt egy Cool Hungáriáig, ahogy Orbánt a Berlusconi iránti tisztelete elvitte a Forza Itáliából fordított Hajrá Magyarországához.

Nehéz eldönteni, hogy némi cool-érzés a magyar politikának vagy a közéletnek tenne jobbat. Szép nagy verseny.

Ezt érezve merném biztosan azt mondani, hogy nemcsak a makroszámok javulnak, hanem az egész. Hogy ha dübörögni látszik az egyik vonat, az nem azért van, mert a másik csendben tolat.

S ha ez megtörténne, akkor ráérnénk számba venni, hogy mi az, ami miatt Britannia egy ideje jön ki a coolból. Hogy úgy érzik, kicsit vissza kellene húzódni a kastélyok, parkok hűvösébe, a szokások eleganciájának védettségébe. És a Munkáspárt sincs igazán jó passzban.

Egy cool-túra után bizony jólesne nálunk is kicsit visszafelé is hazatalálni. De csak utána. Addig merő regresszió volna.

Addig a civil embereknek fel kell készülniük egy olyan ígéretes időszakra, amikor minden eddiginél nagyobb mértékben maguknak kell megoldaniuk a saját feladataikat. Nehéz lesz. Viszont a nálunk valaha ismertnél sokkal több szabadsággal és jó esetben a politikai által is teremtett lehetőséggel gazdálkodva. Hétköznapian nagy vállalkozó kedvvel élve.

És ünnepi alkalmakkor cool módra, lazán végigmondva, hogy "szívében se anyja, apja...", mert egy vers megértéséhez lassan mindenkinek meglesz a bátorsága.