Szerda késő este hallottuk meg a rettentő szerkezet zaját: tudják, az a régi katonai mikrobuszszerű képződmény, hátuljából vascső lóg ki, abból meg méteres lángoszlop távozik, hatalmas füstködöt teremtve a környéken, esküszöm az Omega megirigyelhetné.

És hát a dízelolaj! Az illat, amely számunkra oly kedves. A gyilkos illat!

Mondták már az öregek előre, de nem hittük igazán. Április végén? Ugyan már, nem létezik! Pedig az árvíz nagyon is intő jel lehetett volna: jön a szúnyog! És a szúnyog akkor is hátborzongató, ha épphogy csitult az örömünk, hogy elmúlt a vízveszély. Mert eszünkbe jutott a tavalyi nyár, amikor fél órát sem ücsöröghettünk kinn, a teraszon, hiába itattuk, füstöltük át tízezrekért minden ízületünket riasztó vegyszerekkel: orrunk-szánk tele volt a szúnyoggal. A tavalyi nyár, amikor megkésett tenderekre, szokásos pénzhiányra hivatkozva zabáltattak fel bennünket. Vigasztalódjunk: az illetékes önkormányzati embert ugyanúgy falják a saját kertjében, mint mást, más kertekben.

Aztán a múlt hét végén, egyik pillanatról a másikra megtudtuk: a tavalyi nyár verőfényes fickándozás volt ahhoz képest, ami itt most készül. Afrikai sáskainváziót idéző szúnyogfelhő tornyosult felettünk. Az öregeknek igazuk lett: az ár utáni pocsolyákból tízezrével keltek ki a lárvák.

Tudjuk, persze: a vidéki szúnyogok nem pesti szúnyogok. A pestiek a szerencsétlenebbek, mert itt egységben az ÁNTSZ irtja őket. A vidékieket meg éppen annak a településnek kellene, amilyen illetőségűek az ízeltlábúak. Hát, itt a baj. Már csak az ENSZ-ben, meg az unióban bízhatunk, hogy lesz egyszer egységes magyar szúnyog is. Azaz, kiadjuk a jelszót: egy a szúnyog, egy a közegészségügy, egy a pénz.

Már éppen tüntetni készültünk mindezért itt, a Dunakanyarban, erre szerda este - az idén először - megjelent a vasszöcske. Átmenetileg megszabadultunk a szúnyogtól.

Vegyünk hát egy szabad, nagy lélegzetet, amíg tehetjük. Reméljünk a következő invá-
zióig!