Hál’ istennek, a gázaffér sem okozott különösebb problémát, mindenki megnyugodhat. Egy-két napot akár fél lábon is kibírtunk volna gáz nélkül a saját téli tartalékainkkal.

Merre tovább? Miért van szükségünk százmilliárdért új több milliárd köbméteres gáztárolóra akkor, amikor amúgy is csökkentenünk kéne az egyoldalú földgázfüggőségünket, és diverzifikálnunk kellene az energiafelhasználásunkat? Mi lesz akkor, ha meglesz a tároló? Fel kell tölteni, de ahhoz egy újabb gázvezeték kell az Adria felől újabb százmilliárdokért. Speciális hajókikötő kell a nagy nyomású földgáz fogadására újabb tíz- vagy százmilliárdokért. Honnan lesz erre pénz?

Csöndben jegyezzük meg: ha volna pénz, akkor a földgázkapacitások bővítése helyett a fogyasztás oldalára, az energiatakarékosságra kellene összpontosítani. Hazánk teljes éves energiafogyasztásának 43 százalékát földgázból fedezzük. Ennek egy részét az ipar használja, egy részét erőművekben égetik el fűtésre és energiatermelésre használva, de nagy részét a lakosság közvetlenül használja fel fűtésre, használati meleg víz készítésére, főzésre. De mekkora részét? Sajnos erre vonatkozóan semmilyen statisztikai adat nincs, tehát következtessünk. 2004 januárjában 2 milliárd 236 millió m3 földgázt fogyasztottunk, júliusban csak 525 milliót, az előzőnek csak 23 százalékát. Ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy az ipar nagyjából folyamatosan használ év közben földgázt, és télen is ugyananynyit főzünk, mosakszunk, mint nyáron, akkor feltételezhetjük, hogy a két adat különbsége lehet az az energiamennyiség, amit fűtésre (illetve a hosszabb éjszakák miatti többletvilágításra stb.) használtunk januárban. Ha az így kapott havi adatokat összeadjuk, megállapíthatjuk, hogy a teljes éves földgázfelhasználásunk 56 százalékát – vagyis a teljes hazai energiafelhasználás kb. 24 százalékát – az épületek fűtésére használjuk!

Nem lenne ésszerűbb tehát a kapacitások bővítése helyett fűtési célú földgázfelhasználást – és ezzel a teljes magyar energiafelhasználást – csökkenteni?

Sajnos a mai napig sem készült egyetlen, a teljes magyar épületállomány energiahatékonyságát számba vevő, átfogó tanulmány, amelyből kiderülne, hogy mennyi energiát, milyen anyagi ráfordítással lehetne megtakarítani megfelelő kialakítású nyílászárókkal, hőszigeteléssel, gépészeti berendezésekkel. De bármelyik építész vagy épületgépész kapásból tudja számítással igazolni: ha például egy, a hetvenes években tízezrével épült, B30-as falazóblokkal épült családi ház homlokzatát kívülről 10 cm, a padlásfödémet 20 cm vastag ásványgyapot hőszigeteléssel látjuk el, és biztosítjuk a nyílászáró szerkezetek megfelelő légzárását, a fűtésszámla megfeleződik. A megtakarításon kívül külön „jutalom”, hogy a szobák sarkai nem penészednek, és a falak sem lesznek hidegek többé. Hasonlóképpen hatalmas mennyiségű hőenergia lenne megtakarítható az iparosított építési módszerekkel épített, többszintes épületek, például a panelos épületek külső hőszigetelése esetében is. Egy szó, mint száz: az 56 százalékos fűtési célú gázfogyasztás a felére lenne csökkenthető, vagyis a teljes magyar energiafogyasztás 13 százaléka megtakarítható lenne!

A Nemzeti Energiatakarékossági Program csak tizenegy napig élt, mert elfogyott a nem iparosított technológiával épített épületek energiatakarékos felújítására szánt 1,4 milliárdos támogatási keret (hasonlítsuk össze ezt az összeget a repdeső százmilliárdokkal!). Arra volt jó, hogy megszondázta a lakosság energiatudatosságát és felkorbácsolta az indulatokat. Ráadásul ezt a „támogatást” utólag kapja a pályázó, vagyis a felújításhoz anyagi fedezetének már eleve a felújítás megkezdésekor rendelkezésre kell állnia. Mennyivel tisztességesebb, ahogy a németek csinálják: ők az igénylőknek hoszszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönt adnak, de ha a felújított épület megfelel az ottani hőszigetelési követelményeknek, az állam elengedi – azaz a finanszírozó banknak befizeti – az adósság 15 százalékát.

Nem volt még szó megújuló energiaforrásokról, az energiafelhasználás diverzifikálásáról. Az 1107/1999. számú kormányhatározat – mely ambiciózus célokat fogalmazott meg a 2010-ig terjedő energiatakarékossági és energiahatékonyság-növelési stratégiáról – 14. b pontja a „Húszezer napkollektoros tető 2010” program: „A Nap energiájának fokozottabb hasznosítása érdekében a megújuló energiahordozókon belül szükséges a hő és meleg víz napkollektorokkal történő előállításának növelése. 2010-ig legalább 20 000 intézménynél és lakóépületnél célszerű e hő-előállítási módot megvalósítani. A lakásonkénti szükséges beruházási összeg 20-30%-át vissza nem térítendő támogatás formájában kell biztosítani az Energiatakarékossági Program keretéből. Felelős: gazdasági miniszter.”

2001 és 2003 között 449 államilag támogatott projekt volt, de elnézve az erre a célra fordított támogatási összegeket (idén 200 millió volt), ma se lehet több ezernél. Érthetetlen, hogy ha a napkollektorok alkalmazása fontos társadalmi cél, miért nem írják elő kötelezően a beépítésüket legalább az új építésű épületek esetében?

Eddig azon csodálkoztunk, hogy a sógoréknál miért éri meg szélerőműveket telepíteni, nálunk pedig miért nem. Erre kiderül, hogy már 1400 MW összteljesítményű szélerőmű terve vár nálunk engedélyezésre, de a villamos rendszerünk csak 330 MW-nyit képes szabályozni (a szél ugyanis hol fúj, hol nem).

Inkább a villamosáram-fogyasztást kellene rugalmasabbá tenni. Ha a fogyasztók valóban érdekeltek lehetnének abban, hogy bizonyos elektromos fogyasztókat ne csúcsidőben, hanem azon kívül működtessenek (mosó-, mosogatógép, nota bene: hőtárolós kályha vagy vízmelegítő), a teljes fogyasztást kiegyenlítettebbé lehetne tenni. Mint ahogy nincs külön nappali és éjszakai mobiltelefon, a XXI. században talán nem lenne hiú ábránd, hogy az elektromos áram ára valamiféle célszerűség (például a pillanatnyi kereslet-kínálat) szerint alakuljon. Ez igaz a földgáz, de akár a távhő fogyasztására is.

Az említett kormányhatározat azt is előírja, hogy az államilag támogatott energiamegtakarítási tevékenységek révén évi 5 százalékos GDP-növekedés mellett 2010-ig 5 millió tonnával csökkennie kell Magyarország CO2-kibocsátásának. Felelős: gazdasági miniszter.par pard plainfs16 b0 Ezzel szemben 1999-ben 60,02, 2003-ban 60,46 millió tonna volt a kibocsátásunk, ráadásul a fentinél alacsonyabb GDP-növekedés mellett (forrás: unfccc.int, National Inventory Report, 1985–2003)!

Nem szerencsés az se, hogy a magyar energetikát a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium kezeli, viszont a – fentiek szerint talán a legnagyobb energiamegtakarítással kecsegtető – hazai építésügyért felelős Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal (OLÉH) „mindössze” egy tárca nélküli miniszter egyik hivatala. Az OLÉH nagy feladatot kapott az épületek energiahatékonyságára vonatkozó jövőbeli követelmények kidolgozásával kapcsolatban. Az elkészült és májusban hatályba lépő követelményrendszerben a külső falszerkezet hőszigetelő képességére vonatkozó úgynevezett hőátbocsátási tényező értéke azért lett a környező országokhoz képest „lazább”, hogy a magyar falusi kőműves csupán falazóelemekből, kiegészítő hőszigetelés nélkül is fel tudja építeni az új házat, mivel a hőszigetelés beépítése már meghaladhatja szaktudását. Egy követelményrendszertől azonban elvárható, hogy az ésszerűség határain belül előre mutasson, és ne egy meglévő állapotot konzerváljon. A „falusi kőművesek” igenis tanuljanak meg hőszigetelni, vagy alakuljon ki a hőszigetelés akár önálló szakmaként.

Most, hogy egy kicsit berezeltünk, a biztonság minden pénzt megér, de gondolkozzunk hideg fejjel, hosszú távra. A mostani helyzet lenne a legkedvezőbb a változtatásra. Csak a jogi és gazdasági szabályozáson múlik, és új iparágak, új szakmák jelenhetnének meg. A házakon épületszigetelő cégek dolgozhatnának, felvirágozhatna a hazai napkollektor- és nyílászárógyártás, a mélyépítési szektor hőszivattyúk telepítésével foglalkozhatna. Huszonegyedik századi, high-tech építőipar alapjait rakhatnánk le. Ma még a kommunikáció a világ hajtóereje, de a holnap az energiatakarékosságé és a megújuló energiáé lesz. Kőolaj pedig nem lesz már talán csak ötven évig, földgáz meg esetleg százig.

Héder János
A szerző okleveles építészmérnök