A madarasnál egyáltalán nincs szelektív gyűjtősziget, a gazdaságosnál két csurig töltött konténer árválkodik, egy papíros meg egy műanyagos - telve mindenféle oda nem illő szeméttel. (Ráadásul azokat is jól eldugják, hogy lehetőleg senki ne találjon rá. Az áruházi kukák ürítgetésével foglalkozó alkalmazott nem is tud róluk: "öntse csak ki ide, nem kell válogatni, a tömörítőben úgyis összekeverik" - mondja.)

A fent leírt állapotok korántsem egyediek, kevés az olyan hipermarket, ahol a vevők kulturált körülmények között szabadulhatnak meg a jellemzően ugyanott "vett" csomagolási szeméttől. A bevásárlóközpontok kukapolitikája enyhén szólva nem tisztességes. Az a csomagolási hulladék, amelynek a külön gyűjtésére a szelektív módszert eredetileg kitalálták, jelentős hányadban tőlük származik (nem véletlen, hogy a legtöbb nyugati országban
az áruházi parkolókban kezdték el a szelektív gyűjtést). Ha lenne elegendő konté-
ner az áruházak mellett, a gyümölcslevek ásványvizek gyűjtőcsomagolását haza sem kellene vinni, ami pedig csak otthon ürül ki, azt viszsza lehetne hozni oda, ahol "kaptuk". Így viszont a hipermarketek csak termelik a szemetet, de a kezelésében nem vesznek részt, a saját hulladékpoblémájukat mások - leginkább a vevők, illetve a települési önkormányzatok - nyakába zúdítják.

Szemmel látható, hogy nem csak a hozzáállással van baj, hanem a szabályokkal is. Amíg a bevásárlóközpontokat semmi nem kötelezi, hogy részt vegyenek (méghozzá a forgalmukkal arányos edénymennyiséggel) a lakossági szelektív gyűjtésben, addig e téren kár is beszélni a törvényben egyébként szereplő kereskedői felelősségről. Ez a mostani megoldás nem praktikus, nem is igazságos - bár az üzletek számára kétségkívül gazdaságos.