Teheránban azonban értik, hogy minden más értelemben szabad a vásár. A Nyugat csak addig egységes, amíg nincs szó háborúról. Izrael egyedül nem képes csapást mérni az iráni atomlétesítményekre. Bush keze meg van kötve, Irak után - mellett - az Egyesült Államokban sem támogatnák a katonai akciót. A Biztonsági Tanácsban Oroszország és Kína meg fogja akadályozni a gazdasági szankciókat, egy kis politikai válságot meg mindig rá lehet fogni a "Tel-Aviv-New York tengelyre".

Ahmadinezsad dal persze tényleg csak az erő hangján lehet tárgyalni, de nem a katonai erőén. Az csak a kezére játszik, a külső fenyegetés megszilárdítja a hatalmát. Ha példát keres, Amerikának elég Floridából délre pillantania: Fidel Castro belpolitikai értelemben évtizedek óta az "északi veszélyből" él. Kubához hasonlóan Irán teljes gazdasági elszigetelésére sincs esély. Amikor a világpiacon 75 dollár egy hordó olaj, Kína egyszerűen nem mondhat le az iráni importról. (Véletlen vagy sem, de szinte minden jelenlegi feszültség olajtermelő térségekben alakul ki: Irak, Irán, Venezuela, Nigéria, Szudán. Lehet találgatni, hogy emiatt magas-e az olajár, vagy azért támadnak a feszültségek, merthogy túl drága az olaj.) Oroszország ellenben maga is energiahatalom, nem az iráni olajban, hanem az atomtechnológiai exportban és befolyása megőrzésében érdekelt. Méghozzá úgy, hogy közben Teherán ne tudja növelni a maga érdekszféráját a volt szovjet Közép-Ázsiában.

A katonai akció és a BT által elrendelt gazdasági szankciók tehát kizárhatók. Az sem valószínű, hogy Amerikának sikerülne megszerveznie az ENSZ-en kívüli szankcióhoz szükséges széles körű koalíciót. Itt nem lehet Palauban, a Fidzsi-szigetekben vagy az "új Európában" bízni, mint az iraki koalíció esetében. Márpedig Németország Irán egyik legnagyobb gazdasági partnere, és a franciáknak is jelentős érdekeltségeik vannak. A Nyugat rövid távon eszköztelen, nincs mit szembefordítania az iráni vezetéssel.

A helyzet mégsem reménytelen. Ha Merkel és Bush meg tudja őrizni az egység látszatát, az mindenképpen fenntartja a - persze nem túl erős - politikai nyomást. Ha a Biztonsági Tanácsban sikerül megegyezni egy automatikus szankciók nélküli, de amúgy kemény hangú határozatban, akkor a labda egy időre ismét átkerül Teherán térfelére. A szakértők között van arról vita, hogy mikorra lehet Iránnak bevethető atomfegyvere, de azt senki sem állítja, hogy néhány évnél kevesebbről lenne szó. A cél tehát nem lehet más, mint az iszlám fundamentalisták megbuktatása és a nyugati típusú fejlődésben érdekelt erők választási győzelemhez segítése. Irán feltehetően akkor sem mondana le az atomtechnológiáról, de legalább olyan elnöke lenne, aki nem jelenti ki hetente, hogy Izraelnek nincs joga a létezésre. A Nyugatnak ezért tartózkodnia kell az Ahmadinezsadot erősítő lépésektől, és politikáját alá kellene rendelnie az iráni ellenzék érdekeinek. Óvatos, ravasz és türelmes politikára lenne szükség. Ki fog derülni, Bush képes-e rá.