Alasdair MacIntyre¹ megkülönböztet külső és belső javakat. A külső javak, amikor elérik, megszerzik őket mindig valamely személy birtokában, és tulajdonában vannak. Verseny zajlik megszerzésükért, ahol vannak nyertesek és vesztesek. Minél több van valakinek, annál kevesebb jut másoknak belőlük. A belső javakhoz ezzel szemben olyan adott gyakorlat részét képező versengés keretében jutunk, amely az abban részt vevő egész közösség számára hasznos. A belső javak megszerzése során előfordulhat, hogy külső javak birtokába is jutunk egyúttal, ez azonban korántsem ok-okozati kapcsolat, hanem csak szerencsés egybeesés.

Alárendeljük magunkat a javaknak

Egy adott gyakorlathoz - legyen az valamilyen sport, művészet, tudomány, vagy a közéletben való részvétel (politizálás)- tartozó belső javak megszerzése MacIntyre szerint azt jelenti, hogy először is alárendeljük magunkat másoknak és megtanuljuk, hogy kit mi illet az adott gyakorlatot képező szokások, szabályok és intézményekben, melyek a kiválóság ismérvei, stb.

Ha valamely gyakorlatot valaki úgy folytat, hogy kizárólag az adott gyakorlathoz esetlegesen járuló külső javakra van tekintettel, akkor az adott gyakorlathoz tartozó szabályokra nem lesz teljes körűen tekintettel. MacIntyre egy olyan gyereket hoz fel példaként, akit cukorkával, vagy pénzjuttatással motiválnak arra, hogy sakkozzon és nyerjen. A gyerek elkezd játszani és nyerni. Ebben az esetben - ha csak a cukorka, vagy pénzjuttatás a motiváció - a gyereknek minden oka meg van arra, hogy csaljon, ameddig nem veszik észre. Mi ez, ha nem az 56 utáni Kádári konszolidáció korrekt leírása? A gyerek mi vagyunk, a csokit és pénzt adó hatalom pedig még azt is tudta, hogy csalunk. MacIntyre úgy folytatja, hogy ha gyerek csal és legyőz valakit, akkor tulajdonképpen saját magát győzi le, hiszen nem tudja elsajátítani a sakkjáték belső javait, azaz sikertelen a sakkjátékra jellemző belső értékek tökéletesítésében. A Kádár rendszer korrumpáló, belső értékrendeket tönkretevő hatása az egész társadalmat áthatotta, vagyis mindannyian legyőztük saját magunkat, mivel lassan, de biztosan képtelenekké váltunk arra, hogy normális - azaz becsületes, átlátható és erkölcsös - társadalom részeként erényes életet éljünk.

Erények hiányában

Az erény, - amely elsajátított emberi tulajdonság - birtoklása és gyakorlása lehetővé teszi a számunkra, hogy azokat a belső javakat elérjük, melyek belső javai egy adott gyakorlatnak, és amely belső javak elérése lehetetlen az erény hiányában.

Az erények hiányában azonban csak a külső javakat lehet elismerni javakként, és semmiféle belső javak nem értelmezhetőek a különféle gyakorlatok vonatkozásában. Bármely olyan társadalomnak ahol kizárólag csak a külső javakat ismerik el, a verseny lesz a meghatározó és kizárólagos tulajdonsága. Erre MacIntyre két példát hoz fel: az egyik a Thomas Hobbes által a Leviátánban leírt természetes állapot, azaz a mindenki háborúja mindenki ellen, a másik példa pedig a Colin M. Turnbull 1973-ban kiadott Mountain People (hegyi nép) című könyvben leírt ugandai Ik törzs².

Az Ik törzs tagjai Turnbull leírása szerint olyan anyagilag és morálisan elszegényedett, önző egyének csoportja, akik elhagyták a család, a szeretet, a felebaráti érzelmek értékeit a gyilkos individualista versenyért, melyhez hasonlót a szerző csak a II. világháború poklában látott. Elborzadva látta, hogy az Ik férfiak és nők egymást családon belül is megtámadják, hányásra kényszerítik, megeszik a másik által kihányt ételt, egymás küszöbére piszkítanak, örülnek a másikat ért tragédiának, mindenfajta együttműködésre, vagy megosztásra való törekvést feladtak, az erősebbek magukra hagyták a gyengéket (jellemzően az öregeket és a gyerekeket) akik éhen haltak. Ez a pont írja, ahol véget ér az igazság, a jóság, a szépség... minden effajta luxust feladtak az Ik törzs tagjai az egyéni túlélés érdekében, melynek eredményeképpen élet nélküli emberekként élnek, mindenfajta érzelem nélkül, az emberségen túl.

Vajon hasonlít e ránk, a rendszerváltás utáni társadalomra egy kicsit is a fent leírt borzalmas állapot? A közvélekedés szerint a kádárizmus működési mechanizmusából következően szélsőségesen individulizálta a magyar társadalmat. Ennek folyományaképpen egy ilyen módon, kulturálisan és ideológiailag szétesett társadalom élte meg a rendszerváltást és annak kaotikus viszonyait. Ennek legjobb leírását Csepeli György és Örkény Antal adta "Az alkony" című munkájukban, ahol rendszerváltást megelőző pillanatban térképezték fel a magyar értelmiség értékvilágát. Az általuk leírt jelenségek árulkodóak: "A létező szocializmus politikai működésmódját rekonstruáló korábbi vizsgálatok alapján azonban tudhatjuk, hogy a nyilvános társadalmi kommunikációban az uralkodó ideológiai paradigma hivatalossága miatt nemcsak az ellenvélemények hangoztatása, hanem még a hallgatás is kockázatokkal járt. Leszámítva a hivatalosnak számító nézetek elkötelezett híveit, a társadalom egyéb tagjai számára a konformitás mutatkozott az egyedül járható útnak. ... A többség esetében igazi ideológiai-politikai bizonytalanságról értékvákuumról beszélhetünk."³

Miféle rendező elv?

A két szerző vizsgálata során számos úgynevezett inkonzisztenciát talált, ilyen például: "a liberalizmus kialakulásának nem a piaci kötődés a színtere", vagy hogy "a piaci kötődés alacsony kulturális tőkerészesedés mellett ideológiailag és politikailag semleges (vagy eklektikus) attitűdöknek kedvez". Illetve, hogy "a piaci kötődésű és jól képzett csoportok változás iránti elkötelezettsége inkább teoretikus és etikai motivációkból táplálkozik, mintsem gyakorlati programokban nyilvánulna meg". Ebben az őslevesben az elképzelt és vágyott állapot (az osztrák, vagy a skandináv életnívó) semmiféle módon nem kapcsolódik az azokat lehetővé tévő értékekhez: ezekre mintaként tekintetbe vett a társadalmakra jellemző erényekhez és az azokat létrehozó gyakorlatokhoz. Ha az értékek és elvek ilyen zavaros ellentmondásokkal terhelt állapotban voltak, akkor miféle rendező elv mentén szerveződtek meg hétköznapjaink a rendszerváltás után?

A normaszegés büntetlensége a kivételezetteknek mint a késői kádárizmus és az átmenet gyakorlata, a bolsevik - szabályokat önkényesen átíró - gyakorlat, az önkényes eljárásra való jogosultság és büntetlensége mint örökség és mint létező minták. Ez az örökség a politikai rendszer, a rendőrállam összeomlásával mintegy demokratizálódott, és egyfajta torz "jogkiterjesztésként" (mától mindenki megteheti aki tudja, nem kell hozzá engedély) napvilágra került. A vágyott cél - skandináv, vagy osztrák életszínvonal - az említett társadalmak külső javaira irányul, és nem veszi tekintetbe, hogy legelőször is arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy mi a helyes és erényes élet. Ezt a kérdést azonban Lányi Andrással egyetértésben nem lehet megválaszolni, mivel "a hallgatás kultúrája már korábban kialakult, az elhallgatás bevált össztársadalmi stratégia; az emberek nem kívánnak szembenézni a múlttal, mert annak történései összeférhetetlenek a jelenről kialakított közmegegyezéses magyarázatokkal; a múlt még nem múlt el."⁴

A pálfordulások hiteltelenek és nem értékvezéreltek, a túlélés és az anyagi jólét biztosítása által motiváltak. Nincsenek drámák, hiszen nincsenek egymásnak feszülő morális értékrendek sem. Konfliktusok pusztán a külső javak megszerzéséért folytatott harc során alakulnak ki, ugyanis csak azok számítanak. A 2004. december 5-i népszavazási kampány különösen árulkodó volt.

Mindenkinek jobb így?

Hosszú évtizedek teltek el a kölcsönös engedmények fejében elviselt agymosás közepette minálunk, s eközben a "felejtés" sokirányú folyamatai olyan mértékű erkölcsi züllés megalapozását okozták, melynek eredményével tömegméretekben 2004. december 5-én szembesülhettünk. Felejtsük el, mondták, hiszen ez mindenkinek jobb így. Vajon jobb-e? Az emlékezet, a múlt, a történetek tudása alkot minket, saját magunkat: ha nem emlékezünk senkikké, akárkikké válhatunk. Ugyanis attól vagyunk azok, akik, hogy tudjuk: hol születtünk, ki volt apánk, anyánk, hogyan neveltek fel bennünket, kikkel és hol játszottunk együtt, ki volt az első szerelmünk, mi az emlékeink közül, ami fáj, mi az, ami mind a mai napig melegséggel tölt el bennünket, és mi az, amit szégyellünk. A magunk emlékei, a magunkról való emlékezés tesz bennünket azzá, akik vagyunk. Az eltagadott, elfojtott emlékek ugyanakkor mindenféle baj okozói. Tudhatjuk ezt, hiszen van mindenki életében olyasmi, amit legszívesebben elfelejtene. De azt is tudjuk, igazán akkor áll helyre lelki egészségünk, ha szembenézünk, ha feltárjuk a magunk számára ezen elfelejteni vélt régi dolgokat. Az árvaházban, állami gondozásban nevelkedett gyereknek attól hatszor nehezebb a sorsa, mert elveszett számára - szülei miatt - az otthon esélye, a saját, másoktól különböző élet lehetősége.

Kiveszett belőlünk a bátorság arra, hogy magunkat vállaljuk: azt mondták nekünk sokan és sokáig - úgy, hogy olykor már magunk is elhittük - hogy ettől mindenkinek jobb lesz. Ez nem igaz. Nem lett jobb, csak elviselhetőbb. Az erkölcs "hőbörgéssé" vált, s "hőbörgőkké" azok, akik készek voltak veszélyeztetni a magunk feladása révén megszerezni vélt nyugalmunkat, vélt, vagy valós jólétnek tudott állapotainkat. Vajon elgondolkodott-e valaha is bárki azon, hogy az ilyen irányban megtett "apró" lépéseink, a "kompromisszumok", valójában a vészkorszakot megelőző "apró" lépésekre emlékeztetnek? Mert nem más a kettő, hanem ugyanaz. Nem kaphat senki felmentést, bárhogy reménykedik is. A tett az, mindenki legsajátabb ügye. Nem értettünk egyet a kérdéssel? Kifogás. Csak elkerülni véltük az állásfoglalást, követve a belénk nevelt, a "hőbörgést" elkerülő programot. Kényelmetlenül érzi magát most az, aki nézi a határon túli magyarok csalódását, és egy kis lélek még szorult belé. Magunkat köptük szembe az érvénytelenséggel, s azzal még inkább, hogy sokan nemmel szavaztak. A magyar politikai nemzet a gázáremelés mentén fogalmazható csak újra manapság. Ez nem a purgatórium, hanem a pokol.

"a fazék a haza"

Azonban a szégyen, ha van jó jel: azt jelenti annak, aki érzi, hogy van viszonyítási pont a fazékon kívül. Kossuth Lajos mondta 1889 július 5-én a párizsi világkiállításra igyekvő, őt Turinban meglátogató 845 magyarnak: "És hogy állunk most negyven évvel a jobbágyság eltörlése után a szülőföldhöz való ragaszkodás érzetével? Állunk úgy, hogy most már Magyarországra is találnak egy német költőnek emez iszonyatos gúnyszavai: Vaterland, was vaterland?der Topf, der Topf ist Vaterland! Das übrige sind fratzen! (Haza, mit haza? A fazék, a fazék a haza. A többi fintorkép." Bizony állunk úgy...

Hivatkozások:

1. Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Osiris. Budapest,. 1999

2. In the Arms of Africa: Rewiev of Roy Richard Grinker: The Life of Colin M Turnbull, St. Martin Press 2000.; in New York Times

3. Csepeli György-Örkény Antal: Az alkony, 58-59.old. ELTE Szociológia és Szociálpolitikai Intézet, Budapest 1989.

4. Lányi András: A Kádár-kor alkonya, Élet és irodalom 2006. I. 20.  50. évfolyam 3. szám