Az úgynevezett több-biztosítós modell hangoztatásával vélik magukat másoktól megkülönböztetni. Ezt megértve fölfüggesztettem az amúgy élvezetes szakmai vitát, miután azok közé tartozom, akik fontosnak tartották, hogy a liberális értékeket hordozó párt ismét bekerüljön a parlamentbe. Gratulálok a sikerhez.

Most már azonban valóban a szakmára kellene koncentrálni és elfelejteni a magánbiztosítók bevonását az alapbiztosítás szintjén. Nem szeretek jelzőkkel vitatkozni, de szinte sajnálatraméltó volt Kuncze Gábor, amikor a miniszterelnök-jelöltek vitájában azt magyarázta, hogy megmarad az Országos Egészségbiztosító Pénztár, de csak azért, hogy beszedje és elossza a magánbiztosítók között a járulékainkat. Amivel azután ezek gazdálkodnak, vásárolnak számunkra egészségügyi szolgáltatást, amikor ez szükséges. Csak azt nem mondta meg, miért lesz jobb az ellátás attól, hogy, mondjuk, ötfelé vágják a tortát. Itt jön a varázsszó: a verseny. De hát itt nincs esélye a versenynek, ez bebizonyosodott azokban az országokban, ahol nem győzik konszolidálni a biztosítókat, mivel az államnak helyt kell állnia az ellátás biztonságáért. Az idős korosztályok növekvő aránya és az egészségügyi költségrobbanás – drága diagnosztika, óriási gyógyszerköltségek – nem teszik lehetővé, hogy az egyik biztosító olcsóbban, jobb szolgáltatást kínáljon, mint a másik.

Persze nem a pártelnök feladata a szakmai részletek ismerete, nem ő hibáztatható azért, hogy a másik oldal, a nagyobbik ellenzéki párt olyan ostobaságokkal riogatott, mint a fizetős egészségügy és a 300.000 forintos mandulaműtét. De a szakértők hibásak, mert nem tudták jól kommunikálni a biztosításon alapuló egészségügyi rendszer működését. Pedig az elmúlt évben, ha nem is reformértékkel, de megindultak bizonyos pozitív változások.

1998-ig kell visszamenni, hogy jól megértsük a jelen vitáit. Akkor a kormányra került Fidesz egy lendülettel megszüntette a társadalombiztosítási önkormányzatokat és bevezetni készült a több-biztosítós rendszert. Keményebben, mint ahogy ezt most az SZDSZ tervezi. Nem jellemző a fiatal demokratákra, hogy elállnak elképzelésüktől. Mégis ez történt, mert hallgattak a szakmára. A csatában elvérzett a több-biztosítós rendszert ellenző Gógl Árpád miniszter, az őt váltó Mikola István pedig visszaszerezte a tb-alapok felügyeletét a pénzügytől. Így a ciklus végére helyreállt a kiindulási helyzet. A most zárult ciklusban három miniszter fogyott, és leginkább azt számolhatjuk el eredményként, hogy nem romlott nagyon a helyzet, működik a gyógyító-ellátó rendszer.

Ennek magyarázata az egészségügyiek többször és joggal emlegetett tisztességén, helytállásán túl az, hogy a hálapénz-mechanizmus valódi, közvetlen piacot jelent, kaotikus voltában is szakmai logikával és többféle érdekeltséggel. Van logikájuk a kialakult tarifáknak, és ellátják a nem fizető betegeket is. De persze ez is magyarázza, miért nehéz racionalizálni, kapacitásokat csökkenteni. Mert így egyfelől a fizető betegeket gyorsan el tudják látni, de van kapacitás a többire is.

Ezért is óvatos mindenki, hiszen rövidtávon bármilyen reformlépés annyi érdeket sérthetne, amely igencsak megkérdőjelezné a hosszú távú sikert. Mégis, nyolc év helyben járás után az egészségügyi rendszer óhatatlanul növekvő deficitjei most már elkerülhetetlenné teszik a reformot.

De mit jelentsen ez? A biztosítási rendszer további rendbetételét. Minden szolgáltatás mögött járulékfizetésnek kell állnia.

Általános vélemény szerint a legtöbb tartalék az akut kórházi ágyak számának csökkentésében van. Körülbelül feleekkora kapacitás is elég lenne. Ami felszabadul a krónikus ellátást, az ápolást szolgálhatná, de magánkórházak is működhetnének.

Az egészségpénztárak és a magánbiztosítók a többletszolgáltatások piacán versenghetnének, de aki megelégszik a területi elv alapján nyújtott ellátással, annak továbbra sem lenne a járulékon túl fizetnivalója. Mindenesetre a vitát és a megoldás kimunkálását vissza kellene vinni a szakma keretei közé, tartózkodva mind a több-biztosítós utópiától, mind a visszaállamosítástól, a „vegyétek el enyves kezeiteket a kórházaktól” jellegű demagógiától.

A forrásbővítés szükséges, de nem elsődleges. Legfontosabb a realitások helyreállítása, a teljesítményen alapuló jogos jövedelmek menedzselése, a bürokrácia csökkentése, a permanens minőségbiztosítás.

Ehhez képest másodlagos, bár fontos, ki a miniszter. De bárki lesz – van több alkalmas jelölt –, szót kell értsen kollégáival szakmai egységbe tömörítve a különböző politikai erők lényegében egyet akaró szakértőit. Persze, ha a liberális párt ragaszkodik a több-biztosítós zsákutcához, akkor nem adhat minisztert. Egyedül állnak, az összes többi parlamenti párt a másik oldalon van.

Nem biztos, hogy ma előbbre tartanánk, ha érettebb lett volna a demokrácia 1993 és 98 között a hatalommegosztásra és több bizalmat kaptak volna a tb-önkormányzatok. De tény, hogy akkor volt utoljára szakmai vezérlés az egészségbiztosításban. Ide kell visszatalálni. Akkor az egészségügy – ha ma ez utópisztikus is – még sikerágazat is lehet. De ehhez első lépésben meg kell nyerni partnernek a szakmát.

Frenkl Róbert
orvos