Ezért is ragasztották tele Belgrád, Újvidék s még néhány nagyobb vajdasági meg szerbiai város fontosabb épületeit a Mladics tábornokot ábrázoló plakátokkal, melyeken egyetlen szó állt csupán: Szerb. Mert hasztalan fenyegetnek, hasztalan riogatnak zárlattal, nyomorral, éhínséggel, mi nem hajtunk fejet! Az értelmi szerzők, az ugrásra kész radikálisok vidáman dörzsölik a kezüket, hiszen ha minden a forgatókönyvük szerint alakul, egykettőre megkaparinthatják a hatalmat.

A lakosság józanabbik fele, amelyik még csontjaiban érzi a fűtetlen téli szobák dermesztő hidegét, és emlékszik a csak csúcsidőben közlekedő, túlzsúfolt, rozoga városi buszokra, a boltok előtt kígyózó sorokra, amelyekben sorstársaival együtt a jegyre kapható fél kiló sóra, kiló cukorra, liter (avas) olajra várt, emlékszik a félmilliárd dinárba kerülő buszjegyre (éppen ennyi volt félhavi járandósága munkásnak, nyugdíjasnak egyaránt, méghozzá egyetlen bankóban, mert váltópénzt már felesleges volt nyomtatni), szóval a lakosság e kisebbik fele rémülten hallgatja napok óta a felelős politikusok nyilatkozatait. Akik szerint a Hágával való együttműködésben hiba nincs, csak - sajnos - Mladics tartózkodási helye ismeretlen. S akik azzal vigasztalnak mindenkit: ha az EU félbeszakítja is a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával, ők azért egy percig sem pihennek, s úgy készülnek a folytatásra, mintha az most kezdődne. Egy hónapja sincs, hogy a szerb miniszterelnök már-már esküre emelte a kezét: Szerbiának vannak kötelezettségei, és Szerbia maradéktalanul teljesíti őket. Most hallgat...

A radikálisok mindenesetre máris elégedetten dörzsölik a kezüket, és - hatalomra jutásuk utánra - háromdináros kenyeret ígérnek választóiknak. S azt: Koszovó megtartásáért nem sajnálnak sem vért, sem életet. Hogy nem a sajátjukra gondoltak, azt - korábbi tapasztalataik alapján - sokan tudják.

Az optimisták azzal vigasztalják magukat: van még két napjuk. A hallgatagok pedig eldöntötték, mihelyt vége a májusi ünnepeknek, bevásárolnak sóból és cukorból.