A Mediawave fesztivál minden évben eljátszik azzal a gondolattal, hogy a média lehetne egészen más is.

Nyugodtan eltekinthetünk attól, hogy Az Ember című filmet Kínában forgatták, ugyanis szinte bárhol készülhetett volna. Kínában nem szoktak a nagy tévétársaságok bemutatni olyan dokumentumfilmeket, amelyeket amatőr és képzett fiatalok készítenek a saját életükről, de hát ugyanez a helyzet Magyarországon is. Kínában ezeket a filmeket kocsmákban vetítik. Minő nemes szokás! Nálunk pedig csak filmfesztiválokon látni ilyeneket.

És főként a témája miatt készülhetett volna bárhol Hu Xin Yu "Az Ember" című filmje. Néhány fiatal valahol Dél-Kínában iszik, unatkozik, állást keres, filozofál, csajozik, ami többnyire nem megy, művészi ambíciókat táplálnak, de valahogy semmi nem történik velük. És közben egymást filmezik.

Nem nehéz elképzelni, hogy sem a film, sem az alkotók után nem szalad a mainstream média Kínában, de legyünk őszinték, Magyarországon sem rohannak az olyan kollegák után, akik abból forgatnak filmet, hogy a munkanélküli haverjaik hogyan vadásznak galambokra légpuskával és eszik meg vacsorára.

"Az Ember" úgy ér véget, hogy a főszereplő megunja a forgatást és lelép. A haverja egyedül marad, előhúzza a légpuskáját és lelő egy patkányt a konyhában. Az utolsó képen a haldokló patkányt látjuk. Közelről, hosszan.

A győri Mediawave meghívta kunmingi dokumentumfilmes fesztivál szervezőjét, hogy mutasson be néhány művet ezekből a kocsmákban vetített "valóságshowkból". Yi Sichengtől megtudtam, hogy a főszereplő a pekingi filmrendező főiskolán végzett, ahová igazán kevés ember jut be. Szóval nem a tehetség hiányzott az érvényesüléséhez, hanem az olyan média, ahol szabadon alkothatna. Az olyan filmek pedig, mint ez, a legalitás ás az illegalitás határán állnak. Ami azt jelenti, hogy akár el is viheti a stábot forgatás közben a rendőrség, de nem mindig szokták.

A kocsmai vetítésekről azt mondta, hogy ha a filmek nem agitálnak a kormány ellen, akkor általában nem tiltják be, és ezt a rizikót elég sok helyen bevállalják.

Szóval milyen lenne a média, ha a valóságról szólna? Ha nem valóságshow lenne esténként a tévében, hanem a valóság? Valószínűleg tűrhetetlenné válna annak a látványa, hogy rengeteg ember válik fölöslegessé a világszerte, és talán valamit kitalálna a problémára az emberiség. Hiszen munkanélküli majdnem mindenütt sok van.

Az is lehet, hogy egyre több fölösleges ember lesz és ez ellen nem lehet mit tenni. Akkor ez egy olyan kor, ami nem sok jót ígér. Hasonló tanulsággal szolgált a japán Koji Jamamura „Öreg krokodil” című animációs mesefilmje arról, hogy az a krokodil éli meg a legszebb kort, amelyik megeszi a gyerekét és a szerelmét. Nem volt happy end.

És hogy ezt a cikket vidáman zárjam: a Mediawave vendége a főként oroszokból összeállt, ma Amerikában élő Red Elvises zenekar, amely olyan extázist váltott ki a közönségből, hogy a nézőtérről egy lány a saját melltartóját dobta fel a frontembernek. Hasonló tánczenét csinálnak, mint akár Elvis, de valami azért mégis más. Az egyik szerelmes nótájuk a csernobili cowboyról szól. Szabad fordításban úgy kezdődik, hogy "biztos sok mesét hallottál szerelemről és dicsőségről, de azok mind szart sem érnek, hallgasd meg az én sztorimat". A csernobili cowboynak az apja meghalt, aztán a lova is elpusztult, mert túl sok csernobili füvet evett, és persze a szerelme is kirúgta. És ehhez tessék elképzelni egy olyan rock and rollt, ami közben melltartót dobál a közönség.

A valóságban van valami igazán felszabadító, ami akkor is jobb, mint a valóságshow, ha a zenekar mögül Csernobil fényei ragyognak.

Red Elvises