De nincsenek jó hírek. Az elnök tehát felkészítette az amerikaiakat a nyári autózási szezon előtt arra, hogy ki kell nyitniuk a pénztárcájukat. Mert belátható időn belül nem lehet az árak csökkenésére számítani. Hosszabb távon, talán. Ha az olajcégek több finomítót építenek, ha ezt a munkát a kongresszus is felgyorsítja, ha a törvényhozók hozzájárulnak az amerikai lelőhelyek környezetvédelmi aggályokat keltő kiaknázásához, s persze ha az alternatív források - etanol, hidrogén, stb - kutatására, fejlesztésére állami támogatással is többet költenek. A nyárra legfeljebb az enyhítheti a gondokat, hogy a stratégiai tartalékoknak fenntartott tartályok helyett a piacra kerülnek a feldolgozott olajszármazékok, s esetleg felfüggesztenek bizonyos környezetvédelmi előírásokat, így valamivel olcsóbb benzint is tankolhatnak az amerikaiak.

A drágaság a Nemzetközi Valutaalap (IMF) washingtoni közgyűlésén is kiverte a biztosítékot. A világ legfejlettebb országait tömörítő hetek csoportjának pénzügyminiszterei követelték, hogy a termelők még több olajat szállítsanak, mondják meg végre érthetően, hogy mekkora tartalékokkal rendelkeznek, s ruházzanak be új finomítókba. Csakhogy, az árakat most sokféle hatás éri, azért csúcsosodtak ki. Egyrészt, maga az IMF is azt prognosztizálja, hogy a világgazdaság szinte szédítő iramban bővül, s ezt az ütemet csak egyre több olaj elfogyasztása révén bírja. Ám, ahogy növekedik a kereslet, úgy akadozik a kínálat. Nigériában belharcok következtében csökken a kitermelés. Irakban a robbantások miatt képtelen helyreállni. Irán eszkalálja az atomvitát, s ha a következmény katonai fellépés ellene, akkor a világ egyik legnagyobb olajforrása apadhat el. Venezuela az olajtársaságokkal veszekszik. S a spekuláció is felfedezte, hogy ilyen piaci viszonyok közepette érdemes olajba tenni a pénzt, s ez is felhajtja az árat.

Mégsem beszélhetünk olajhiányról, sem a kitermelők nem készülnek bojkottra, sem a geológiai vizsgálatok nem utalnak ilyesmire. Sőt. Erre mondja Kenneth Rogoff harvardi professzor, az IMF volt vezető közgazdásza, hogy húsz dollárért - a nyolcvanas-kilencvenes évek jellemző áráért - nincs elegendő olaj, de hatvanért van bőven, évtizedekre előretekintve is. S ezen a szinten már érdemes az alternatív forrásokkal is kacérkodni, ahogy George Bush tette a minap.

Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik a pénz. Mármint a termelők pénze, amely soha nem látott összegekben halmozódik fel, s nagyban hozzájárul napjaink igen érdekes kamat-, hozam- és árfolyamviszonyaihoz, pontosabban magyarázatot ad részben arra, miért keletkeznek nagy hiányok és többletek, s hogy e megbomló globális egyensúly miért nem okoz súlyos zavarokat.

Az IMF a minap közzétett Világgazdasági kilátások című tanulmányában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. A most már hordónként 75 dollárt ostromló olajárnak köszönhetően a termelők - OPEC-tagok, Oroszország, Norvégia, s még néhány állam - bevételei tavaly 800 milliárd dollárra rúgtak. Összehasonlító áron ez jóval több, mint a hetvenes és a nyolcvanas évek elején bekövetkezett árrobbanás nyomán felgyülemlett vagyon. A világ össztermékéhez (GDP) viszonyítva viszont a mostani növekedés alig tér el a korábbi időszakokétól. Az olajtermelők folyó fizetési mérlegében 400 milliárd dollárnyi többlet keletkezett, négyszer annyi, mint 2002-ben. Csak összevetésül: Kína és néhány ázsiai ország sokat támadott kereskedelmi többlete "csupán" 240 milliárd dollár. S attól függően, hogy az olajországok mit tesznek pénzükkel, elköltik vagy megtakarítják, változik a globális egyensúly.

Korábban - írják az IMF szakértői - viszonylag gyorsan kialakult az egyensúlyi helyzet. A dráguló olaj csökkentette az elkölthető jövedelmeket, ennek nyomán mérséklődött az import. Az infláció iramának gyorsulását a központi bankok kamatemeléssel ellensúlyozták, ez visszafogta a belső keresletet, s ennek nyomán zsugorodott a kereskedelmi deficit. S leértékelődtek az olajfogyasztó országok valutái, míg a termelőké ezzel éppen ellentétesen mozgott.

Most viszont más a helyzet. Először is, a termelők a megugrott bevételeknek jóval kisebb részét költötték árukra és szolgáltatásokra, mint korábban. Igaz, amit vettek, főként az Európai Unióból származik, s nem az Egyesült Államokból. Másodszor, az infláció nem emelkedett, mert a kínai, ázsiai áruexport erős versenyhelyzetet teremt. Nem kellett hirtelen növelni a kamatot, így a belső kereslet élénk maradt, s nem apadt a folyó mérleg hiánya sem az importáló országokban. Harmadszor, a megelőző olajárhullámok után a termelők bankba tették pénzüket, amelyet azok tovább hiteleztek, ebből lett például a latin-amerikai hitelválság. Manapság a pénz állampapírokba vándorol. Ez lenyomja a hozamot, s arra sarkallja a befektetőket, hogy kockázatosabb terepen is szétnézzenek. Ezért aztán a súlyos deficitekkel küzdő országok - ideértve az USA-t, de sok más államot is - viszonylag kedvező feltételekkel tudják magukat finanszírozni. Érdekes módon, a pénzügyi válságok hiánya miatt töpreng azon maga az IMF, hogy mi az ördögöt is kezdjen önnön magával.

De mit is ajánl ebben az új helyzetben az IMF? Az olajtermelők költsenek többet oktatásra és infrastruktúra-fejlesztésre, a hazai ipar és szolgáltatások serkentésére, az olajimportálók meg érvényesítsék az árakban a drágulást, hogy lenyomják a fogyasztást, és ösztönözzék a takarékoskodást. Meglátjuk, meghallgatásra találnak-e ezek a szavak.