Történelmet írt azzal is, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól, valamint megpróbálta érzelmi közösséggé formálni az ennek eddig notóriusan ellenálló baloldalt. De ez csak apróbetűs történelem. A szívre tett kéz azt sugallja, a második Gyurcsány-kormány elkerülhetetlennek látja, hogy nemzeti konszenzust teremtsen, társadalmi támogatást és a politikai cselekvésbe vetett hitet építsen ott, ahol most nincs egyik sem, és nagyszabású alkalmi koalíciókat kössön tisztes, de távolról sem kétharmados többsége birtokában. Röviden: Gyurcsánynak a magyar politikai kultúrát kell átalakítania. Vissza kell szereznie a politikai osztály hitelét. El kell csendesítenie a pozíciókra ácsingózókat. Rá kell vennie a közszférában dolgozókat, hogy ne eltűrjék vagy kicselezzéka regnáló kormányt és jogszabályait, hanem kreatívan járuljanak hozzá egy hatékonyabb állam kialakításához. Meg kell győznie a választókat arról, hogy egész Magyarország működik majd jobban, ha a saját életében mindenki betartja azt a néhány szabályt, ami rá vonatkozik. Ehhez a feladathoz képest nemhogy a választás megnyerése, de még a költségvetés alapos megnyirbálása is laza tavaszi séta. A miniszterelnök ezt minden bizonnyal tudja. Amikor azt súgta az intuíciója - vagy a tanácsadói? -, hogy szívre tett kézzel énekelje a Himnuszt, azt üzente minden nézőjének, hogy szüksége lesz a lelkesedésükre és a hitükre, különben úgy járunk, mint 1995-ben: eljutunk a költségvetési hiány lefaragásáig, de nem jutunk el egy élhetőbb Magyarországig.

Mindenki tudja, hogy 1995-ben volt nekünk egy Bokros-csomagunk, és ha valaki nem tudná, a jobboldalon időről időre emlékeztetik rá. Az él az emlékezetünkben, hogy végre kellett hajtani a költségvetési kiigazítást, elkerülhetetlenek voltak a megszorító intézkedések, mert tarthatatlan volt a magyar költségvetés hiánya (akkor a GDP 6,6 százaléka); a nagy befektetők és a pénzpiacok bizalma megingott. Úgy emlékszünk Bokrosra, mint hidegfejű technokratára, aki mereven a fiskális egyensúlyra függesztette tekintetét, a drasztikus költségvetési megszorításokat könyörtelenül átverte rajtunk, érzéketlenül lefűnyírózta az államot, betömte a tátongó lyukat, mi pedig nyeltünk, és beismertük - már aki, persze -, hogy a muszáj nagy úr.

Ki emlékszik rá, hogy Bokros Lajos 25 pontja - vagyis a Bokros-csomag elvi alapjai - még nem egyszerűen az államcsőd elkerülését, hanem egy hatékonyabb és igazságosabb állam megteremtését tűzték ki célul? Hogy nem kényszercsomagot, hanem átfogó reformot és társadalompolitikát kínált, hosszú távra? Átgondoltuk-e valaha, hogy miért nincs azóta sem hatékonyabb egészségügyünk, nyugdíjrendszerünk, oktatási rendszerünk? Miért nem tudtunk semmit sem kezdeni a romák ügyével? Miért tartunk ugyanott az adómorál területén? Miért tartjuk viccesnek az üvegzsebtörvényt? Miért nem sikerült kifehéríteni a gazdaságot?

Bokros 25 pontjának szövege nem éppen lelkesítő, hiányzik belőle a vizionárius lendület, de világos jövőképet testesít meg. Ez a jövőkép 1995 tavaszának végére már elolvadt a program körüli csatározásban. Eltűnt, nem is emlékszünk rá, és meggyőződésem, hogy a hirtelen sokk kiváltotta ellenkezésen túl ennek az az oka, hogy a Horn-kormány nem volt képes hihető, vonzó és tiszta képet adni a magyaroknak arról, hogy hová szeretnénk eljutni. Technokrata szöveggel nem lehet elkötelezettséget teremteni. Az állami ellátórendszerek átvilágítása, a jól működő szolgáltatások víziója nélkül nem lehet a szerkezetátalakító reformok mögé társadalmi erőt rakni. Egy hatékonyan működő állam képének megrajzolása, működésének elmagyarázása nélkül nem lehet az adótudatosságot növelni. Magyarország ma az alkalmazkodási csapda foglya: mindenhez alkalmazkodunk, ezért nem változtatunk semmin. Elkélne némi hihető idealizmus. Szükség van új, közös játékszabályok kimondására és elfogadására - és a politikai elitnek makulátlan jó példával kell elöl járnia, ahelyett, hogy a jogszabályok kreatív megkerülésére biztatná tagjait -, amelyek véget vetnek a kettős mércék, kiskapuk, illúziók, hangzatos hazugságok és rejtett alkuk uralmának. A politikai kultúra megváltoztatása nélkül aligha sikerül az országot olyan fenntartható pályára állítani, amelyben nem követik egymást hektikus hirtelenséggel a költségvetési megszorítások és a választási osztogatások, és nem nyugszunk bele abba, hogy mindeközben rohad minden tovább. A baloldal kampánya 2006-ban minden újszerű pátosz ellenére meglehetősen óvatos volt - nem ígért semmit, és nem állított sokat. Gyurcsány első szavai - "megértette a piacok üzenetét" - még szintén nem nekünk szóltak, ez még a technokrata muszájszólam. Kíváncsian és hazafiasan szívre tett kézzel várom a folytatást.