Az számít, hogy Magyarország a következő esztendőkben képes lesz-e olyan felzárkózásba kezdeni, amely tartósan versenyképessé - életképessé! - teszi őt az Európai Unióban. Ha igen, akkor mintegy negyedszázados távlatban ledolgozza fél évezredes történelmi hátrányait, és beéri a majdani európai átlagot, bevégzi az 1830-as években elkezdett, többször elakadt modernizáció teendőit. Ha nem, akkor ismét a következő nemzedékre marad, s nem kizárt, hogy megint kisodródunk a fejlődés fő áramából.

A tét nyilvánvaló, a kényszer adva van. Negatív megközelítésben: átfogó gazdasági, szociális és államigazgatási reformok nélkül elvesznek vagy kárba vesznek az uniós támogatások. Folytatódik a népesség alsó egyharmadának leszakadása, drasztikusan csökkennek a másik, a középső egyharmadának megkapaszkodási lehetőségei, és beszűkülnek a felső egyharmad gyarapodásának esélyei. Felgyorsul a társadalmi szolidaritás szétzilálódása, megoldhatatlan demográfiai és szociális problémák keletkeznek. Pozitív értelemben: ha viszont az említett reformok révén érdemi hatása lesz az uniós pénzesőnek, akkor felzárkózási sikerélményhez, sőt gyarapodási élményhez jut a népesség nagyobb része, erősödik az ország szociális és demográfiai megtartó ereje, vonzereje.

A kényszer mellett most adva van a lehetőség is. A rendszerváltozás utáni tizenhetedik évet írjuk, a kialakult közjogi és formális-informális hatalmi rendszer elég stabil ahhoz, hogy rugalmasan változtatható legyen. A választások eredményeként elég erős a változtatásokhoz a kormányfő, a kormánytöbbség, és ami a legfontosabb: elég erős és még erősebb lesz az ország egészében az a helyi vezető réteg - a már kialakult, illetve potenciális lokális elit -, amely érdekelt a modernizációban.

Az uniós fejlesztési pénzek elsősorban az utóbbinak, általában a vidéknek kedveznek ugyanis. A spontán, részben vad privatizációban eddig létrejött, mostanáig domináló vezető réteggel részben ellentétben egy új, az uniós lehetőségekre alapozó elit formálódhat.

Ellentétben? A legnagyobb újdonság éppen az, hogy mód nyílik értelmetlenné tenni az eddigi ellentétek zömét, túltéve magunkat rajtuk.

Paradox módon éppen az utódpárt múlt vasárnapi győzelme mondta ki, hogy Magyarországon a posztkommunizmusnak vége, vége. Sem a kádári félpolgárosodás, sem a Kádár utáni vadpolgárosítás nem folytatható, sem az előbbi iránti nosztalgia, sem az utóbbi iránti ellenszenv végképp nem elég már érdemi politikai hajtóerőnek.

Gyurcsány személyes és politikusi győzelme Orbán Viktor felett, bármilyen szoros volt is a szavazatok abszolút számát tekintve, egyértelmű abból a szempontból, hogy a beilleszkedéses, "uniós" alapú modernizáció stratégiája felülkerekedett a védekező-bezárkózó, "magyar" koncepción. Amit Gyurcsány "bátorságnak" nevez, voltaképpen az uniós verseny vállalásának bejelentése. Egyebek között azt is jelenti, hogy - miképpen két évvel ezelőtt a pártjának "kisnemesei" emelték őt a miniszterelnöki székbe - az új kormányfő az országban is egy új "köznemességre", azaz a meglévő és a leendő europolgári középosztályra próbálhat támaszkodni a maga reformkorában.

Ez a "köznemesség" ízlésvilágát, kulturális és magánéleti értékválasztásait tekintve (ösztönösen vagy tudatosan) européer liberális, de nem radikálisan, még kevésbé forradalmian. Nem offenzív, hanem védekező liberális, fellép a közösségi és magánszabadságjogok például bigottságból való fenyegetése ellen. De nem feltétlenül lép fel e jogok kiterjesztéséért vagy következetesebb érvényesítéséért. Még kevésbé és csak feltételesen offenzív a liberalizmus szabadpiaci, versenypiaci értékrendjét illetően: a maga konkrét helyzete és érdekei alapján dönti el, hogy az adott esetben a verseny korlátozása ellen vagy mellett, az állami szabályozás szűkítése vagy tágítása érdekében lép-e fel. A legtöbbször "kétlaki": egyik érdeke tipikusan vállalkozói, a másik érdeke jellegzetesen alkalmazotti vagy munkavállalói, az egyik szempontja a járadék (amit ő kap vagy más), a másik szempontja a járulék (amit ő fizet vagy más). Ugyanez határozza meg azt is, hogy politikailag, szociális érzékét tekintve éppen mennyire baloldali, és pontosan milyen ügykörben mikor, mire és mennyi újraelosztást sürget (vagy tűr el). Gyurcsány ez utóbbi kalibrálását nevezi "igazságosságnak", ami persze sokkal rétegesebb hívószó, mint a "bátorság". De egy reformpolitikának pont az a lényege, hogy minél többen érezzék egy kicsit igazságosabbnak az újat, általában és a maguk számára is. Ki hitte volna akár két éve is: erre most van esély.

Az europolgári középosztály balliberális szárnyát a győzelem lendülete állíthatja a reformok mellé. Főleg, ha biztosítékot lát arra, hogy a terhek nem aránytalanul nagy része hárul rá, és átmeneti áldozata egyfajta befektetésként megtérül. De az új köznemesség körében nagyon sok fideszes és MDF-es szavazó is van - mármint olyan mostani és potenciális középosztálybeli, akit a saját érdekei az uniós fölzárkózáshoz kötnek. Gyurcsány őket szólította meg a választás éjszakáján egyfelől a Himnusz eléneklésével, másfelől a reformok konszenzuskereső kidolgozásának ígéretével. Ez a megszólítás, függetlenül a közvetlen politikai szándékoktól és fejleményektől, óriási társadalmi változásokat hozhat.

Említettük már: az agrártámogatásokból, a regionális és infrastrukturális uniós fejlesztési pénzekből megszilárdul egy új vidéki középelit, már 2007 és 2013 között. Amennyire nyer a brüsszeli forrásokból, annyira "brüszszelita" lesz, sokkal kevésbé függve a budapesti, központi tényezőktől. Akár szembe is fordul ez utóbbiakkal, és a történelemben először a szinte biztos győzelem reményében. A kijárás ősi technikái sok esetben értelmetlenekké válnak, az uniós pályázatokba belezavarhatnak ugyan az eddig megszokott belterjes harcok és alkuk - de immár nem mindig mindent eldöntő instanciaként. Sőt: egyre kevésbé lesz fontos, hogy ki kit ismer a megyeházán meg a minisztériumban, mert a pályázat az pályázat, az elbírálás szabályai és betartatásuk ellenőrzése brüsszeliek. Emberek tízezrei fognak rádöbbenni, hogy az uniós tagság nem veszély, mint inkább konkrét esély és lehetőség számukra. Egy közeli, szép napon tízezrek számára válik nyilvánvalóvá: nagyon nem mindegy, ki ül a régiós fejlesztési tanácsban, ki és hogyan írja ki a pályázatok feltételeit, jól működik vagy sem az uniós magyar igazgatás, a brüsszeli magyar érdekképviselet - és mindez sokkal fontosabb lesz a "járásnál", a "vármegyénél", de még, ki hinné, a pártoknál is.

A vidékpolitika, ha sikerül, a legkisebb faluban is "urbánus" lesz. (EU-urbanizáció.) Minden település annyira lesz fejlett - egyáltalán: lakott -, amennyire képes lesz fenntartható, uniós fejlesztésre. Drámai átfogalmazódás. És e pillanatban átértelmeződik a magyar hazafiság is. A nemzeti öszszetartozás tudata fel- és átértékelődik az unióban: evidens egyéni és közösségi igény alakul a józanul hazafias oktatás és az egyetemes magyar kultúra fejlődésére. Nem defenzív védelmére, hanem tudatos fejlesztésére. Mérhető lesz: a vállalkozói és munkaerő-piaci, valamint társadalmi-szellemi versenyben aktív, teljesítőképes magyarok csak akkor maradnak itthon vagy itthon is, ha legalább az unió átlagának megfelelő lehetőségekhez vagy annak reális távlatához jutnak. Ugyanez vonatkozik a határon túliakra is, akiket Magyarországnak több szempontból is érdemes segítenie a nagy felzárkózásban, "visszajön": erősödésük az anyaország versenyképességét, felzárkózását is segíti. Gyurcsányra vár, hogy kezdeményezzen - szavakkal is, de uniós projektekkel, határokon átívelő, a szomszéd nemzeteket érdekeltté tevő programokkal is.

Gyurcsány most megszabadította az MSZP-t attól, hogy kényszeresen Orbánhoz képest határozza meg magát és politikáját. Ez lehetővé teszi, hogy az uniós fejlesztés új erőterébe helyeződjenek át a korábban megoldhatatlan közjogi, közpolitikai és "ideológiai" viták. Számtalan és súlyos, tíz-tizenöt éve hurcolt ballaszt repülhet ki a kosárból. Valós vagy mesterséges frontvonalak, megbélyegzések oldódhatnak föl (lesznek viszont újak). Addig is sok múlik a starton: a kormányfőnek több kezdő akadályt le kell küzdenie.

A költségvetési kiigazítás, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, azzal jár, hogy a közkiadásokat csökkenteni kell és átcsoportosítani, most rögtön. Az ellenérdekelt feleket csak úgy lehet "megpuhítani", ha más, érdemi lehetőségekhez jutnak. Olyan lefaragás nem fog menni - ne is menjen -, hogy például közalkalmazottakat elbocsátanak csak azért, hogy a nagyvállalkozóknak kevesebb adót kelljen fizetniük. De olyan lefaragás elfogadható, ha a kormány pontosan, fillérre megmondja, milyen fejlesztési-ösztönzési célra költi a megtakarított közpénzt, és milyen átképzési-elhelyezkedési kerettel segíti az elbocsátott hivatalnokok újbóli munkába állítását. Amúgy: a közbürokrácia csökkentését célszerű lenne a parlamenti és az önkormányzati képviselők létszámának példamutató csökkentésével kezdeni és a politikai elit juttatásainak ésszerű korlátozásával, a párt- és kampányfinanszírozás átláthatóságának és legitimálásának megteremtésével - és főleg olyan átfogó deregulációval és decentralizációval, amely mentesíti az öncélú feladatoktól az államot. Ez talán a korrupciót is..., na jó, talán.

A reformok azon állnak vagy buknak, sikerül-e kiszorítani a politikai pártokat és a pártpolitikai szempontokat, no meg a pártpénztárosokat onnan, ahova nem valók: a közigazgatásból, a közbeszerzésből, a közszolgáltatásból, a közmédiából és a szakigazgatásból. Nem kétséges, hogy a pártokrácia ellenáll majd, és Gyurcsány a saját pártjában sem csak szövetségesekre talál, sőt. De ha mindez legalább megkezdődik, rögtön reálisabbá válik az egész államháztartás, a szociális ellátórendszerek reformja. A "köznemesség", sőt az úgynevezett lakosság is ráérez, hogy tényleg egy új államfelfogással van dolga.

Közhely, hogy Gyurcsány a magyar Tony Blair, hiszen liberális programelemekkel "harmadik útra" terelné a szociáldemokráciát. E sorok írója a Clinton-korszakban volt washingtoni tudósító, és úgy látja: mostantól Gyurcsány lehet a magyar Clinton. Aki, emlékszünk, "háromszögezett": a baloldali, a liberális és a konzervatív értékekből, módszerekből és praktikus szakpolitikákból próbált egyenlő vagy különböző szárú háromszögeket modellezni. Általában sikerült neki - az egészségügy kivételével.

Alighanem az egészségügy lesz Gyurcsány számára is a reformok sikerét vagy kudarcát eldöntő tényező. És ezzel a változtatási kényszer és a modernizáló lehetőség után eljutottunk oda, ami a legnagyobb újdonság lehet a kormányfő programjában: a reformáló szándék. A következő politikai harcok fő frontja e szándék hívei és ellenfelei között húzódik, 1989 óta először.

Sokan unják, sőt utálják már a reformokat, megint a kisembert szorítják meg. De most lehet új pálya, ez egy új meccs. Túl az idei kiigazításokon, változás 2007: Gyurcsány élére állhat egy új, széles körű reformtábor kialakulásának. Ha sikerül neki, az új, helyi, saját elitünkben egyre többen lehetünk "kisnemesek". Legalábbis egy kicsit nemesebbek. Ha késve is, ha fontolva is és reformokkal, de tudunk mi forradalmat csinálni.

Tetszünk?