Az állam és az egyház szétválasztásáért aggódóknak azt mondják: ez pusztán annyit jelent, hogy a vallás nem szorítható a privát szférába, azaz, mindenkinek joga van vallása közösségben történő gyakorlására, illetve vallási meggyőződése nyilvános képviseletére. Úgy tesznek, mintha ez kérdés volna ma Magyarországon, ahol a jog messzemenőkig biztosítja a vallás jogi személyként, társasági formában történő gyakorlását, az ehhez szükséges jogi és pénzügyi mentességeket, az egyházak teljes körű autonómiáját; s ahol az állami költségvetés terhére, mindannyiunk adójából gondoskodnak az egyházak anyagi bázisának a megteremtéséről, fenntartásáról, az egyházi iskolákról, egyéb közintézményekről. Az egyházak számtalan civil szervezetet, alapítványt, újságot, rádiót működtetnek, s a katolikus egyház sajátos módon diplomáciai viszonyt is fenntart a magyar állammal. A Kereszténydemokrata Néppárt eközben "a katolikus egyház világnézetileg fundamentalista pártjaként" hirdeti magát, és szabadon folytat politikai tevékenységet, akárcsak bármelyik egyház lelkésze, papja, akik - helyesen - szintén szabadon hirdethetik - és hirdetik is - egyházuk pártpolitikai meggyőződését.

Legutóbb A hit magánügy, a vallás közügy című írásban (április 20.) egy szerzői négyes (Dr. Bagdy Emőke, Dr. Czakó Gábor, Dr. Deme Tamás, Drs. Gömböcz Elvíra) előbb tudományosként tetszelgő frazeológiával jut el a közhelyig, miszerint a vallást közösségben gyakorolják, majd később már azt fejtegetik, hogy nem maradhatunk közönyösek a hittel és vallással szemben, tehát "a vallás nem magánügy, hanem közügy". A szerzők jobban tették volna, ha megpróbálják végre kibetűzni, hogy a mostanában fölújult vita nem arról szól, hogy száműzzük-e a vallást a privát szférába. Tisztázzuk végre: milyen értelemben elfogadhatatlan a vallás közüggyé (!) emelése? A vita kontextusát a jövőbeli jobboldali kormány és némely egyház "stratégiai szövetségének" (Orbán Viktor) meghirdetése adja és Balog Zoltán azon kijelentése, mely szerint a jobboldali kormány a "polgári magyar nemzetstratégia" szerves részévé kívánja tenni "az egyházak közösségformáló erejét". Ennek jegyében olyan "markáns egyház-politikai elképzelések" valóra váltását ígérték jobboldali politikusok, mint például az egyházak sajátos pénzügyi megtámogatása, a kötelezően választható hitoktatás bevezetése és az egyházi esküvő állami elismerése, vagyis egy feudális gyakorlat feltámasztása: önkormányzati és állami hatáskör biztosítása a plébániák részére. E stratégia része a Mikola István által vázolt elképzelés is, mely a "magyarság misszióját Európa re-evangelizálásában" jelöli meg, amit a kereszténydemokrata hátterű politikus mindenekelőtt "egy nagyon kemény irányítással és rendteremtő akarattal" létrehozott "keresztény megalapozottságú ország újjáépítésével", az "egyén parttalan szabadságvágyának korlátozásával" tart megvalósíthatónak. Orbán Viktor ugyanennek az eszmének a jegyében a teljes magyar oktatásügy fundamentalista alapokra helyezéséről beszélt egy kaposvári gyűlésen (lásd Hetek, 2006. március 31.).

A "keresztény magyar államiság" megteremtésének hagymázas eszméje a világszerte erősödő és fenyegető vallási-politikai fundamentalizmus hazai térnyerését jelzi. A fundamentalisták célja korántsem pusztán a vallás közösségben való gyakorlásának biztosítása. A vallás nyilvánvalóan közösségi - közösségben gyakorolt - dolog, de ők ennél sokkal többet akarnak: azt, hogy a köz - a köztársaság - ügye legyen. Világszerte, így Európában is sokan követelnek az egyházaknak mint az állam "szövetségeseinek" közjogi, közhatalmi státust, s az egyházi vélemény és tanítás össztársadalmi, politikai érvényesítését óhajtják.

Értsük meg végre: a vallás köz- vagy magánügy jellege körüli vita valójában a szekuláris állam eszméjéről szól. Arról, hogy az állam megőrizze-e világnézeti semlegességét vagy sem. Az állam semlegessége pedig nem az értékekkel szembeni közöny, hanem a gondolatszabadság értéke iránti elkötelezettség.