Jaruzelski: Kádárnak sokat köszönhet Lengyelország
"Szeretném elmondani, hogy számunkra a magyarok mindig valami nagyon közeli baráti kapcsolatot jelentettek, ezt a közös sors alakította így. Nagyon nehezen éltük meg az 56-os évet, de aztán csodálattal és elégedetten néztük, hogyan tudják a magyarok begyógyítani a sebeket, s olyan megoldásokat találni, amelyek az akkori rendszer keretei között lehetővé tették, hogy jobban éljenek az emberek, mint a tömb más országaiban. Persze értem, hogy Kádár János alakja Magyarországon ma ellentmondásos, de lengyelként nagy tisztelője voltam, vagyok" - jelentette ki az 2004-ben készült, de eddig nem publikált interjúban Jaruzelski.
A politikus, aki a szükségállapot kihirdetése - 1981. december 13. - idején nemzetvédelmi miniszter, kormányfő és a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) központi bizottságának első titkára volt - elmondta: "A szükségállapot bevezetése életem egyik legdrámaibb, legnehezebb döntése volt. Ám az idő múlásával erősödik a meggyőződésem, hogy ez akkor szükségszerű döntés volt, és katasztrófától mentette meg az országot. Nem csak szovjet intervenció lehetőségéről van szó, amelynek realitását bizonyítékok százai támasztják alá, hanem arról, amit Leonyid Brezsnyev így foglalt össze 1982. márciusában: "Ha a lengyel kommunisták nem tartóztatták volna föl az ellenforradalmat, akkor Lengyelország és a béke sorsa Európában és a világon veszélybe került volna."
Lengyelország geostratégiai fekvése miatt ugyanis nem történhetett ott az egymással antagonisztikusan szembenálló tömbök idejében olyasmi, ami sértette volna az egyensúlyt és a biztonságot. Lengyelország kilépése a szövetségből, átengedése a Nyugathoz közelálló erőknek teljesen elfogadhatatlan lett volna a Szovjetunió számára. Másrészt teljes anarchia fenyegetett, mert a helyzetnek nem volt már ura sem az állam, sem a Szolidaritás. A gazdaság nemcsak közgazdasági, és biológiai értelemben is katasztrófa felé tartott, a Szovjetunió pedig jelezte, hogy 1982. január 1-jétől drasztikusan csökkenti az energiaszállítást. Mindezek alapján ma is azt mondom, hogy a szükségállapot bevezetése megmentette Lengyelországot az összeomlástól" - indokolta intézkedéseit Jaruzelski.
Hozzátette, hogy "Mint minden ilyen döntés, ez is okozott sérelmeket, de ez még mindig a kisebbik rossz volt ahhoz képest, ami fenyegetett bennünket. Akkoriban a hatalom képviselői érdekeltek voltak egy olyan megegyezésben, amely nem a hatalom átadását jelentette volna, vagy a kapitalizmus bevezetését - ez akkor lehetetlen volt. De több kísérletet tettünk arra, hogy bekapcsoljuk a Szolidaritást a hatalom szerkezetébe. 1981. november 4-én például Varsóban Józef Glemp prímással és Lech Walesával, a Szolidaritás elnökével leültünk. Javasoltam, hogy hívjuk életre a Nemzeti Egyetértés Tanácsát, s az dolgozza ki az együttműködést a Szolidaritással - ezt a javaslatot a prímás ismerte és elfogadta -, de a Szolidaritás elvetette a további konzultációkat.
Ez nem védekezés, hanem elolvasható Bronislaw Dabrowskinak, a püspöki kar akkori titkárának emlékirataiban. Ő tíz nappal a szükségállapot bevezetése után azt mondta a pápának, hogy a Szolidaritás elvetette a megegyezésre szóló ajánlatot, s a december 17-re meghirdetett újabb sztrájkoknál elég lett volna egyetlen lövés, és elszabadul a pokol. Dabrowski emlékirataiból is tudható, hogy december 9-én a prímás figyelmeztette a Szolidaritás vezetőit, hogy tárgyalni kellene, ám Walesa beismerte, hogy már nem ura a helyzetnek. Nem szeretném, ha úgy tűnne, az akkori hatalmat csak fehér, a Szolidaritást csak fekete színben látom. Mindazonáltal a Szolidaritásban sok különféle erő egyesült a közös ellenséggel szemben, és egyre inkább a szélsőségesek határozták meg az eseményeket."
"Paradox módon ahogy egyre hosszabb a rendszerváltozás óta eltelt idő, annál jobban kiéleződik a történelmi vita, s egyes jobboldali körök a politikai harc eszközeként használják. Több párt programja hasonló, de soha nem lesznek egyek, mert megosztja őket a történelem, az eredetük. Szerintem ez beteg dolog. A történelemmel a bíróságoknak és a történészeknek kell foglalkozni, a politikának pedig a valóságban kell gyökereznie és a jövő feladataival kell foglalkozni. Ehhez meg kell találni a közös nevezőt. De a történelem mégis olyan tényező, amely állandóan visszahúz. Márpedig hátrafordulva, visszafelé nézve nem lehet előrehaladni, mert előbb-utóbb fölbukik az ember."
Végül az idős politikus elmondta: "Amikor 1990 végén nyugdíjba mentem, azt gondoltam, hogy annyi évtized kemény munkája után egy kicsit könnyebb lesz az életem, olvashatok, színházba, múzeumba járok, de sajnos ez nem sikerült, mert sok a feladatom. Írtam sok cikket, könyveket és adtam számtalan interjút. És sajnos állandóan vádolnak a múltban történtek miatt, hogy rajtam keresztül az egész akkori rendszeren üssenek. Nincs nosztalgiám. A régi rendszernek voltak vele született hibái és működési zavarai. Meg kellett buknia, de szerintem ez Lengyelországban evolúciós úton ment végbe, s hatása volt arra, ami másutt - így Magyarországon - lejátszódott. Vannak tehát problémáim, hiszen nem vagyok már fiatal, de tudja, sok éve Lengyelországban játszottak egy színdarabot, aminek az volt a címe: A fák állva halnak meg. Úgy gondolom, hogy ez rám is érvényes" - mondta az interjú idején 81 esztendős politikus. (MTI)
