Szokott esti sétámat tettem a közeli parkban, amikor hozzám szegődött egy tacskó, és két kis kölyke követte. A tacskómama leült a lábam elé. – Hol a gazdád, keresd meg! – biztattam, de meg se moccant. A kölykei is mellé telepedtek. Elindultam haza. Követtek. Beszálltak a liftbe, mintha mindig így szokták volna. Aztán elfoglalták a lakásomat is. Vizet, tejet adtam, és megetettem őket. Egy pulóvert tettem a fűtőtest alá. Békésen elaludtak mindhárman.

A környéken cédulákat raktam ki mindenfelé: kutyacsaládot találtam, nálam átvehetők. Egy izgága férfihang jelentkezett, és köszönés nélkül közölte: jött a kutyákért. Veszekedni kezdett: hogy merte befogni a kutyáimat! Meg se várta a választ, a kölyköket a táskájába tette, a mama nyakára meg spárgát kötött, úgy vonszolta el.

A tacskó mentében még felugrott a lábamra, és megnyalta kezem. Ő köszönt.

Bonda Csaba, Budapest
(Olvasónk története nyerte ez alkalommal a három hónapos Népszabadság-előfizetést.)