Panaszkodásra hajlamos nép egy panaszkodásra késztető korban mindig talál valami okot a búsulásra. Ha véletlenül minden rendben van, otthon jól van a család, a gyerekek rendesen tanulnak, van munka, szóval a dolgok mennek a maguk útján, akkor még mindig lehet panaszkodni, mert hideg van. Vagy meleg van. Vagy jönnek a frontok.

De ha igazi baj támad, olyan, mint ez a rettentő nagy árvíz, akkor az emberek megváltoznak. Vagy talán éppen akkor mutatják meg igazi arcukat, amit amúgy eldugnak, mert restellnek jónak lenni.

Ilyenkor a legmorcosabbakról is kiderül sok minden. Tettrekészség, segítőkészség, erő, higgadtság, fegyelmezettség, megértés, szolidaritás.

Mert súlyos helyzeteket nem lehet másképp átvészelni. Olyankor képesek az emberek zsákolni, éjszakázni, egymásra figyelni. Menteni, amit lehet, megóvni, ami veszélyben van.

Olyankor még csak nem is panaszkodnak. Csak csinálják, amit éppen kell.

Aztán levonul az ár… És akkor megint lehet búsulni valamiért, ami közel se olyan fontos és veszedelmes, mint amilyen az igazi nagy veszedelem volt. Mi lenne, ha valami megmaradna abból a szellemből, ami az ár idején volt.