Találkozó a sorssal
Ma minden további lépés kiindulópontja a pénzügyi korrekció, a gazdaságot övező kockázatok mérséklése. Nem egyszerűen a hiány lefaragásáról van szó, hanem az állam feladatköreinek újragondolásáról. Nemcsak "az államháztartás tényleges helyzetével" kell szembenézni, hanem végre az 1989 után kialakult gazdasági rend tényleges képességeit is fel kell mérni. A választási eredmények azt mutatják, hogy az állampolgárok relatív többsége ma már bünteti azokat, akik nem tudnak elszakadni a rendszerváltás hamis ígéreteitől. Az új reformhullám csak tabuk nélkül lehet sikeres, de nem lehet az elvek nélkül.
Amerikában erre mondanák: a nemzetnek találkozója van a sorssal. Ilyen fordulópontokon, amelyek bizonyos megvilágításban természetesen válsághelyzetként is értelmezhetők, menetrendszerűen bukkannak fel a közgazdasági csodadoktorok. A depolitizált kiigazítás azonban illúzió. A szocialisták vezette kormánynak felelősséget kell vállalnia azért is, hogy az állami szektort hatékonyabbá tevő reformok költségeit ne csak a munkájukból élők viseljék. Törekedni kell arra, hogy a konvergencia jövedelempolitikai oldalát egy széles körű érdekegyeztetési folyamat alapozza meg.
Bármennyire is jogos az a füttykoncert, amellyel a tőkepiacok és a nemzetközi üzleti partnerek és szervezetek az ország (kormány, ellenzék, független intézmények) teljesítményét értékelték az elmúlt években, nem várható el, hogy egy friss legitimációval - és a korábbinál nagyobb parlamenti többséggel - rendelkező koalíció úgy táncoljon, ahogy a pénzügyi befektetők és a nagyvállalkozók fütyülnek. Minden elemzés hasznos, de túlzás azt feltételezni, hogy egyes gazdasági érdekcsoportok képviselői tollba mondhatják a kormányprogramot.
A középtávú program kialakítása nemcsak a belső érdekegyeztetésre, hanem a gazdasági diplomáciára is feladatokat ró. Köztudott, hogy az EU több országa úgy vezethette be az eurót, hogy nem felelt meg a maastrichti kritériumok mindegyikének. Az EU jogosan igényli, hogy Magyarországon az adatközlés maximális hitelességgel és egyértelműséggel történjen. Ugyanakkor az előbbiekben mondottak alapján elvárhatjuk, hogy az EU az új tagállamok esetében is kellő rugalmasságot és politikai jóindulatot tanúsítson, amikor a maastrichti kritériumoknak való megfelelést a hivatalos tesztidőszakban értékeli.
Felelős magyar kormány nem fogadhatja el, hogy az újonnan csatlakozott országokra szigorúbb szabályok vonatkozzanak, mint amilyenek az eurózóna jelenlegi tagállamaira vonatkoztak az euró bevezetésekor. Az euró szempontjából fontos mozzanat és egyben lehetőség is, hogy júniusban választások lesznek a volt Csehszlovákia területén is. A világbajnokság után (tehát még a brüsszeli határidő lejárta előtt) a magyar kormánynak lehetősége lesz az új cseh és szlovák vezetéssel egyeztetnie elképzeléseit a konvergenciáról és az erre vonatkozó uniós politikák alakításáról.
Végezetül, nem volna jó, ha a koalíció elfelejtené a kampány időszakában elhangzott miniszterelnöki ígéretet az euró bevezetéséről szóló népszavazásról. A kérdés nyilván nem az, hogy kell-e nekünk az euró, hanem az, hogy az ország támogatja-e azt a programot, amelynek egyik fő eredménye a valutacsere, mégpedig egy konkrét időszakban. A népszavazás egyrészt kikényszeríti, hogy a nyár folyamán sokrétű társadalmi-gazdasági konzultáció folyjék a szükséges és kívánatos reformokról, másrészt pedig lehetővé teszi, hogy a pénzügyi stabilizáció folyamata ne vezessen társadalmi és politikai destabilizációhoz.
A szerző közgazdász
